A Rájátszás nevű zenés irodalmi produkció idei első megmozdulására pont egy hete, február 8-án a Trafóban került sor. A srácok nagyon ráéreztek a címválasztásra, bár mi csak utólag jöttünk rá, hogy miért – tényleg örültünk volna a koncert után, ha van egy másik ruhatár is a helyszínen, és nem ahhoz az egy létezőhöz kell úgy eljutnunk a kabátunkért, hogy gyakorlatilag a Trafó egész területe egy nagy hömpölygő embertömeggé alakult (ez volt a sor). Ekkor értettük meg azt is, hogy a rutinosabbja miért uschankában és nagykabátban ült be a nézőtérre…
De ez tulajdonképpen mindegy is, hiszen az “Ez másik ruhatár” természetesen nem erre, hanem a Pont oda című dalra utal, és ez a lényeg. Így hát ruhatár ide vagy oda, megérte.
Hogy mindjárt a közepén kezdjük, ezen az estén ezt a bizonyos dalt Grecsó Krisztián előadásában hallhattuk. Első gondolatom az volt, hogy hmm, legközelebb azért lehet hogy inkább a jól bevált Beck Zoli-féle verzióra szavaznék, aztán rájöttem, hogy végülis pont ez a lényege a Rájátszásnak. Az a lényege, hogy Grecsó Krisztián mikrofont és gitárt ragad, és meglepően jól áll neki mindkettő, bár a gitárt először elfelejti bedugni. Az a lényege, hogy Kollár Laci leül a színpadon lévő kis asztalhoz, felveszi a szemüvegét, és nagyközönség előtt először felolvassa egyik novelláját. Az a lényege, amikor Kardos-Horváth Janó elmeséli, hogy át kellett írnia Karafiáth Orsi versében az “én”-t lányról fiúra, hogy dalt faragjon belőle. Az a lényege, amikor Kemény István vonakodva bár, de az Elviszem magammalnál csatlakozik a kis csapathoz, és még úgy is csinál, mintha énekelné a refrént.
A Rájátszás bája az, hogy csupa máshonnan már ismerős, saját világában sikeres és csillogóan tehetséges embert látunk a színpadon együttműködni, és a tehetségük nem csak hogy összeadódik, hanem mindenféle, talán számukra is váratlan vizekre sodorja őket. És pont ezért, no meg azért, mert mindegyiküknek kívül esik a komfortzónáján a pont ebben a felállásban való színpadi létezés, nem egy hideg, vérprofi, hanem egy végtelenül szerethető produkciót látunk minden alkalommal.
Ez az este a Rájátszás sorozaton belül is több szempontól különlegesre sikerült. Egyrészt kaptunk hosszasabb prózai felolvasós részeket, másrészt a felállásban sem a leggyakrabban látott arcok szerepeltek. (Hiányzott a frontemberek közül Beck Zoli és Szűcs Krisztián, az írók közül Háy János, akik amúgy gyakran szereplő és domináns karakterek a produkcióban, és Erdős Virág is csak zseniális dalszövegeivel volt része az estének.) Viszont végre velünk volt Kardos-Horváth Janó, aki talán ide készült depisebbre sikeredett dalai miatt ritkán látott vendég, Egyedi Petire is nagyobb hangsúly került, az írók közül pedig a szintén nem olyan gyakran látható Kemény István erősítette a csapatot. Kollár Laci és Grecsó Krisztián személyében viszont két oszlopos tagot láthattunk, az összhang érződött is. Dobon a Kistehénből Jancsovics Máté, billentyűkön pedig Weil András kísérte a fiúkat.
Nekem már a legeslegelső alkalommal volt szerencsém ott lenni a Rájátszáson, amikor még csak 3 párból álló, egyszeri alkalomra összeálló valami volt, és azóta örömmel figyelem (ha tehetem, minél többször élőben is, és ezt mindenkinek szívből ajánlom 🙂 ), hogyan alakul, hogyan ágazódik szerteszét egyre több irányba ez a produkció, amitől valószínűleg a kitalálók, és talán a szereplők is csak kapkodják a fejüket. Mi, hallgatók és nézők pedig örülhetünk, hogy ilyen dolgok történnek, ha tehetséges emberek inspiratív közegben találják magukat.
Képek forrása: facebook/rájátszás
