Vannak olyan lemezek, amiket egyszerűen nem lehet háttérzenének hallgatni. Nem lehet közben mosogatni, teregetni, tenni-venni, mert oda kell rájuk figyelni. Behúznak és utaztatnak.

Na, az Elefánt új lemeze, a Gomoly pontosan ilyen. Nem mondom, hogy könnyed, laza utazgatás ez. Azt sem mondom, hogy az ilyen lemezeket elég egyszer meghallgatni, és máris ismerjük őket kívül-belül, pipa. Az ilyen lemezek többszöri hallgatást, mondhatni melót, odafigyelést igényelnek tőlünk, hallgatóktól is. De ha van mit felfedezni, miért ne vágnánk neki?

Aki a mai világban még közel kerül a lemezhez fizikai formában is, az egy nagyon igényes dolgot kaparint a kezei közé. Szép a grafika, a lemez hátulján pedig jól mutat a csupa egyszavas címből álló dalsor, ami bevallottan direkt koncepció része, az egységet, átgondoltságot hivatott kifejezni. Pluszpont a szövegkönyv, ami nincs összefűzve, ez külön öröm minden szövegcentrikus zenehallgatónak, mint amilyen én is vagyok: kényünkre-kedvünkre önállóan is olvasgathatjuk a kis kártyákat.

És akkor röviden a dalokról. A Cirkusz nevéhez illő felütéssel kezdődik és végződik, ettől egyből tudjuk, hogy mostantól egy különleges világba léptünk, és megyünk Elefánt-földre. Nem is kell csalódnunk, nem kapunk mást ettől a daltól, mint amit vártunk a korábbiak alapján, dinamikus, lendületes, kellőképpen szürreális szöveggel, energikusan indítja a lemezt.

A Por továbbviszi ezt a varietés világot, legalábbis zeneileg. Szövegében meg…. mondjuk azt, hogy a porszívózásról szól. Legalábbis vannak benne porcicák és porpillangók. Meg porcelán kutyák és porcelán kakasok és porcelán babák. Hát így.

Aztán innen kezdenek igazán behúzni a srácok, ha hagyjuk magunkat. A Folyó lüktet, visz, sodor. Szerintem ez egy álmatlanság szülte dal, (amilyen lesz még), keveredik benne rémálom és valóság, minden fekete, szürke, acél, mi meg „csikk hajón csónakázunk fugaerekben”.

A Zúzmarás gyönyörű szösszenet, tényleg annak nevezném leginkább, nem annyira dalnak. Nálam kedvenc, szentimentális, mesevilágú dalocska, labdák, rajzok, cukorkák, gyurma, és hát: „hadd ugorjam át a felhők küszöbét, ne fogjál hadd essek be”.

A következő, Alszik című dalt már volt időnk hallgatni és megszeretni bőven, már a 2 évvel ezelőtti mr2 akusztikon is játszották a fiúk, és a klipje is már ősszel elkészült. Alszik, vagyis dehogy alszik! Ez a dal az álmatlanok himnusza, felhívnám a figyelmet az „esőcseppeket szedek, tudod hogy alvás helyett itatom a fákat” sorra, mert muszáj.

A Szikrában az álmok helyett megint egy kicsit otthoni környezetből indulunk, hogy aztán újra el tudjunk veszni bennük. Közben meg a „ki vagyok törve mint az ablak, összehúzva mint a függyöny” indítás után további csemegéket hallunk, a „csokoládét eszünk a sötétben” is ebből a dalból a származik, számomra ez tökéletesen megfogalmazza, hogy milyen Elefántot hallgatni.

A sorban következik a Tizenhat, nálam ez került először újra és újrajátszásra az albumról, eléggé fülbemászó, na. Sodró, elmerülős, picit szomorkodós, de csak annyira, mint amikor egy régi jó baráttal egy jó fröccs mellett, az élettől kicsit megfáradva beszélgetünk. Menjünk, és írjuk ki a falra együtt, hogy ennyi!

A Fakard egy jó kis punkos nóta, legalábbis ha csak a zenére figyelünk. Összességében már inkább paródia hangulata van, ami nem baj, kell is a kicsi lazítás már. Biztos bennem van a hiba, de nekem csak a szövegkönyv elolvasása után esett le, hogy már a címe is szójáték… Egyéb lassú felfogású/gyermeklelkű hallgatóknak csak ennyit mondanék: fak(h)ard.

A Rejtő már a lemez végső szakaszát vezeti fel, kicsit népdalos, kicsit meditálós hangulattal húz le, de csak hogy a Hinta még nagyobbat üssön ismét. Ez nem is annyira hinta, inkább lejtő, de felfelé haladunk rajta: csúcspontja a rajongók körében majd valószínűleg szállóigévé váló „Én vagyok az ördög!”, ami csak annak lehet tökéletes élmény, aki közben látja maga előtt Csabi rezzenéstelen, szuggesztív tekintetét is. Az utolsó dal, a Vacak duett, vagy legalábbis kapunk egy érdekes, kicsit fanyar női hangot is Csabié mellé, Miczura Móniét, ami telitalálat. Nekem egy cigány sirató hangulatát hozza ez a dal, homályosan egy félresikerült szerelem sztorijával.

Az Elefánt úgy definiálja saját zenéit, mint filmzenéket nem létező filmekhez. Szerintem megéri kalandozni velük az ő meseszerű, szürreális világukban, és elképzelni ezeket a bizonyos filmeket.

képek forrása: recorder.blog.hu és facebook/elefánt