A Fishing on Orfű utolsó napjához érkezve eltökéltük magunkat: ha kell, az összes nálunk lévő ruhát felvesszük, de akkor is végig tomboljuk ezt a napot! Így is tettünk, és őszintén, volt mit élvezni. 

A délutánt Frenk-kel kezdtük a borfaluban, aki ugyanolyan oldott és vidám volt, mint a pesti gitárózgatós-kisklubos esteken. Aztán andalítás: szintén ezen a picike, kedves színpadon játszott a Rokokó Rosé. A lányok öten vannak, jó volt rájuk nézni, és még a zenéjük is jó – különleges, nagyon alternatív, kicsit néhol népdalos, de nem túlságosan elvont. Szóval érdemes lesz fél szemet rajtuk tartani. Ráadásul a koncert végén körbekínáltak egy kis rozé bort is. Rögtön utánuk a Meztelen diplomaták hoztak egy kis instant nyarat az aprócska színpadra és a csöpögő esőbe. Lelkesen tolták vidám, beachpopos dalaikat, amivel minden arra tévedt embert sikerült is rövid időn belül táncra bírniuk. 

Meztelen diplomaták ruhában

Átlibbentünk a PTE nagyszínpadhoz, ahol már kezdett is az Ivan and the Parazol. Ivánék koncertjein már nem először volt az az érzésünk, mintha hirtelen egy nagyon menő külföldi fesztivál aktuálisan legmenőbb koncertjén találtuk volna magunkat. Ez nem meglepő, hiszen csupa slágeres angol nyelvű dal, profizmus, és erős frontemberi jelenlét jellemzi a bandát.

Némi átfedéssel közben Péterfy Bori & Love Band kezdtek bele a nagyszínpadon a fesztivállapotok kimaxolásába. Egy jó kis nagyszínpados fesztiválkoncerthez nemigen kell több, mint amit Boriék tudnak: csupa fülbemászó dal, őrült(en jó) zenészek, például két gitáros akik fel-alá táncolva zenélnek a színpadon, és egy még őrültebb frontasszony, aki számtalan alkalommal veti le magát a színpadról.

Vissza a PTE-hez: őrületes rázás – Kistehén! A PTE nagyszínpad előtt nem kevés ember gyűlt össze Kollár Laciék koncertjére, a zenekar pedig iszonyatosan odatette magát, nagyon együtt vannak mostanában a srácok. Az éppen tökéletesen besötétedő estén hatalmas buli kerekedett, azzal az egy hibával, hogy túl hamar vége lett.

A Kiscsillag közben már megindult a Boldogság, te kurva nagyszínpadon. Felszabadultnak, fesztelennek tűntek, talán egy árnyalatnyival jobban is, mint egyébként. A szokásos sodró lendületet hozták, a visszatapsolás (mert itt volt) után pedig sikerült kollektív „awwww, de cukik” sóhajokat kiváltaniuk a lányokból: stílusosan a Fishing on Orfű című dalt művészkedték át egy kicsit. Ábel és Gergő egy-egy versszakban rappeltek (tudja a fene, hogy pontosan mit, el voltunk olvadva…), majd kollektíven bemutattak egy tündérien egyszerű koreográfiát a refrénre.

Ezzel pedig bele is vittek minket a mindjárt-vége hangulatba, ami a hiperkarma alatt csúcsosodott ki. Nem elég, hogy Robi szebben és jobban volt jelen a koncerten, mint eddig bármikor, de az első 10-15 sorból mindenki láthatta, hogy a színpad oldalánál összegyűltek a zenészek, és mosolyogva nyugtázták, ami ott zajlott. Robi nem sokat beszélt, de annál többet adott. Frenk – miután gyakorlatilag átszerelték alatta a dobját –  ismét megörvendeztetett minket egy kis produkcióval a koncert végén, ami pl. Kiss Tibinek annyira tetszett, hogy gyorsan fel is ugrott oldalt egy erősítőre és ott rázta a Bobby Brown-ra. Majd, amikor már az egész zenekar levonult, Robi egyszer csak megfordult, és bemondta, hogy „van még másfél percünk, játszanék egy népdalt, bár lehet, hogy ez most hülyeség…”. Nem volt az. Régen láttunk ennél hálásabb közönséget, akik így örültek egy népdalnak egy könnyűzenei fesztiválon. 

Már csak kábé 365 nap. Ez volt az első megállapításunk, amikor végül hiperkarmaofficial” target=”_blank”>Robi is lesétált a színpadról. Szóval jövőre ugyanitt, ugyanekkor, veletek!