A Vad Fruttik dupla A38-as koncertje óta gyakorlatilag megállás nélkül Likó Marciékat hallgattam, így nem volt meglepő, hogy a Parkos szülinapi bulira már áprilisban megvettem a jegyet. Őket imádom, Esti Kornél koncerten meg még sosem voltam, szóval két jó kövér légy egy csapásra. Szuper lesz, gondoltam én – a koncert után pedig úgy voltam vele, mintha Kornélék lettek volna a vadabbak, a Fruttik meg az estibbek. De igazából ez így jól is volt. Számomra végül négy jól elkülöníthető szakaszra tagolódott az este.

1. szakasz:

Elkésünk/nem késünk, fog-e esni az eső vagy sem – ezek voltak a kulcskérdések, mint nagyjából minden Parkos buli előtt. A jegyem lepittyentése közben már az Ez itt az ország szólt, én meg akaratlanul is ütemre kezdtem mozgatni a fejem. Épp jó helyen álltunk, épp jó volt az ember-mennyiség, nekem pedig épp jó kísérőm volt – mindent meg tudtam kérdezni útközben: ki hány éves, mióta zenélnek együtt a srácok, mindig feketében vannak-e, és hasonló fontos dolgok.

Bár csak 45 percet játszottak, egyáltalán nem éreztem azt, hogy ők csupán előzenekar lennének. Nagyon szívesen hallgattam volna még, és tuti biztos voltam benne, hogy hazaérve ez lesz az első, amit hallgatni fogok. Pár dal rendesen be is csípődött már a koncerten: a Mit akarsz látni, a már említett Ez itt az ország, a Most a jó, a Segítség, meg persze a Boldogság, te kurva, amit mondjuk ismertem.

Tetszett, hogy a fiúk nagyon figyeltek egymásra, mindegyikük jelenléte egyformán kellett az élményhez, igazi zenekarként álltak a közönség előtt, és a zenéjük telis-tele volt érzelemmel, indulattal, fájdalommal – ami épp kellett. Igaz – mint később megsúgták – a hangerő messze nem volt Estis, de majd legközelebb. Hogy hol voltam én eddig, azt nem tudom…

2. szakasz:

Pisilni kell/Én ki nem megyek innen – ezek voltak a kulcskérdések ebben a szakaszban. Az emberek csak jöttek és jöttek, a nap meg közben lement, mindenki Likó Marciékat várta. Volt kifutó (lehetett volna kicsit hosszabb), iszonyú mennyiségű ember, levegőhiány. Utóbbi szabadtéren azért szép teljesítmény. És hát belecsaptak a szülinapozásba. Talán izgultak ők is, de be kell vallanom, az első része a koncertnek kicsit a kötelezőt hozta: Marci még nem annyira kommunikált a nézőkkel, és a zenésztársaival, a Park adottságait sem használta ki igazán, de jól szóltak a dalok persze, és a közönség nagyon élvezte a dolgot.

3. szakasz:

Miért nem használja Marci a kifutót többet/Mik ezek a világító izék – a Fruttik koncert következő fontos kérdései. Miután a fiúk belemelegedtek, a közönség tombolt, a Parkban pedig bevetettek mindent: fantasztikus fénytechnika, reflektorok, füst, és a felső, világító panelek leeresztése tették rendkívülivé a látványt. Az állványzat megmozdulása instant fotózási lázat váltott ki az emberekből, hát még az, amikor a beforduló paneleken a VAD betűk villantak fel. A koncertnek ez a része vérprofi és nagyon látványos volt. Marci végre előrejött, élvezte, elkezdett kommunikálni a tömeggel. Meg is jegyezte, hogy furcsa neki a kifutó, ki kell találnia a táncokat. Persze tudtuk, hogy gitárral együtt nem tud előrerohangálni, de azért láttuk volna szívesen többet az aerobic-órára hajazó mozdulatokat. Ez az Marci, magasabbra, még, ne add fel!

4. szakasz:

Számomra vitathatatlanul az utolsó rész volt a legkedvesebb és legélvezetesebb. A fiúk régi dalokat (is) játszottak, előkerült az Izabella (komolyan, az Izabella!) a Boroskóla, a Limonádé. Csupa olyan dal, ami ínyencségnek számít, és vagy csak klubkoncerten játsszák, vagy ilyenkor – szülinapon.  A színpadkép is megváltozott: a korábbi, Marcit a középpontba állító, általában hideg, kék fény helyett melegebb, narancsosabb árnyalatban tündökölt a színpad, és végre mindenki láthatta, hogy ezek a fiúk bizony többen vannak. Marci is feloldódott, kapcsolatot teremtetett a mögötte/mellette álló zenészekkel, beszélt hozzájuk, viccelődtek. Sokkal felszabadultabb, barátságosabb, közelibb lett így az élmény, amit kaptunk, mi nézők. A Nekem senkim sincsen-nél úgy énekeltette a közönséget, hogy azok még csak a ritmust sem kapták alá, és tökéletesen szólt, nagy élmény volt hallgatni és részt venni benne.

Ilyet még sosem tapasztaltam, de a fiúk kétszer is visszajöttek a tapsra, és természetesen nagyon megköszönték, hogy ott voltunk. Pedig a köszönet őket illeti, hogy immár 10 éve együtt állhatunk velük szemben a nappal és remélhetjük, hogy lehetünk mi is az egyetlen. Boldog szülinapot!