2015. augusztus 5.

„Most búcsúzom, de ez nem viszlát”

Tegnap elmentem életem utolsó HS7 koncertjére. Tudtam, hogy ez az a koncert, amit akkor sem hagynék ki, ha fél lábon kellene végig állnom, és azt is tudtam, hogy sírni fogok. Nos, mindkettő bejött.

Egy múlt heti térdhúzódásnak köszönhetően tényleg nagyjából egy lábon ugrálva jutottam el a Közvágóhídig, és az alapfeltevésem az volt, hogy annyit szeretnék inni, hogy A) ne érezzem a fájdalmat B) felejtsem el egy kicsit, hogy az a zenekar, akiket szó szerint tini korom óta hallgatok, nem koncertezik többet. Az az igazság, hogy nekem nagyjából velük kezdődött az „alternatív zenés pályafutásom”, ha fogalmazhatok ilyen furcsán, így különösen nosztalgikus, jelentőségteljes és fájdalmas volt ez a búcsú.

_mg_2239.jpg

Túlságosan szép napra virradtunk szombaton, pont tökéletes volt az idő, sem nem hideg, sem nem meleg, épp jó volt koncertre menni. Ekkora tömeget máskor csak Quimby-koncerten láttam a Parkban, szóval már ez is azt ígérte, hogy itt ma valami lesz a levegőben.

Mindig is azt szerettem a HS7-dalokban, hogy próbálták azt kifejezni – legalábbis számomra – hogy nem kell mindenbe belehalni, és némi iróniával szemlélve az életet, máris egyszerűbbek a dolgok. Persze vannak olyan dalaik, amikbe tényleg bele kell pusztulni – nekem ilyen a Nem baj, az Éjszaka, az Ez a szerelem, meg persze a Tudom, hogy szeretsz titokban – de a legtöbbször mégis valami abszurd, megmosolyogtató vegyes vágottat kapunk, megtűzdelve egy jó csokor ön- és egyéb iróniával, kiegészítve némi sírva vigadással vagy vigadva sírással, mindezt eszméletlen jó zenén tálalva, Szűcs Krisztián nagyon különleges hangjával körítve. Ezt kaptuk most is, nagy dózisban.

Az elején jöttek a vidám dalok, köztük a HipHop mjúzik, a Dél-Amerika, a Nem elég, a Konyhámban. Sőt, egy jó búcsúhoz híven jöttek vendégek is, például Papp Szabi, Varga Livius meg Likó Marci (utóbbi felkonferálásánál Szűcs Krisztián – kevesellve az ovációt – elismételte: mondom, Likó Marci!), akik mind egy-egy szám erejéig hozzájárultak ahhoz, hogy még szívet melengetőbb legyen ez az este.

_mg_1553.jpg

Szűcs Krisztián nem beszélt sokat ma sem, pedig ezúttal egy kicsit többet hallgattam volt őt szívem szerint, tekintve, hogy utoljára tehetem. A Nem baj-nál már tudtam, hogy valami óriásit veszítettünk ma. Persze, itt maradnak a dalaik, és itt maradnak az emlékeink, a velük közös emlékeink, de az eszméletlenül fog hiányozni, ahogy több ezren, könnyes szemmel kiabáljuk, hogy „játszd ugyanezt újra el több érzéssel, nagyon közel jársz már a jóhoz fiam, olyan könnyű, de nem tanítják”.

Nem tudom, milyen volt a hangosítás, a fények, nem tudom még csak a pontos dalsorrendet sem, pedig minden sejtemmel átéltem az összes dalt. Olyan volt ez a koncert, mint egy másik, gyönyörű, de letűnt világ, ami utoljára felragyogott, számomra idén a legfényesebben. Nekem ez volt az év egyik legjobb estéje, telve annyi érzelemmel és emlékkel, hogy nagyon nehéz bármiféle szavakba is önteni őket. A koncertet mindig az emberek csinálják. Biztos vagyok abban, hogy sokaknak közel nem jelentett ez az este ennyit, de nekem a Heaven Street Seven, ez a nap a Parkban, egyszerre volt múlt és jövő: most búcsúzom, de ez nem viszlát.

_mg_2402.jpg

képek: Sarkadi Bálint / JéPicture