Hogyan csinál egy rockzenekar színházat? – adódott a kérdés péntek este a Városmajori Szabadtéri Színházban ülve, amikor a 30Y és a Bárka Színház közös előadásán jártunk. Az estét szigorúan nemszínházként, és nemkoncertként hirdették. Hogy mégis mi lesz ez, arról azért lehetett valami képe azoknak, akik már a két évvel ezelőtti hasonló estén is ott ültek.

Emlékeim szerint akkor egy sokkal kevésbé kerek valami sikeredett végül, inkább csak arról volt szó, hogy volt pár színész, akik felolvastak szövegeket, meg volt egy zenekar, akik játszottak dalokat, mindezt inkább egymás mellett/előtt/után, mint együtt. (Ráadásul annak az alkalomnak volt egy furcsa mellékíze is, én például akkor láttam először négy taggal fellépni a 30Y-t, és az este után maradt egy kis “valaminemstimmel” érzés bennem.)

kép: 30y facebook

De vissza a péntek estéhez. Szóval, hogyan születik meg egy színházi előadás egy rockzenekarral karöltve? A válasz egyszerű: a szó klasszikus értelmében sehogy. De szerencsére nem is akarták ezt megpróbálni az alkotók. Nem voltak díszletek (a színpad szélén konkrétan a zenekari kisbusz állt, amúgy meg csak egy kivetítő, és a hangszerek voltak a színpadon), jelmezek sem voltak, nem volt nagyon „megcsinált” forgatókönyv. Nem is színház, és nem is koncert volt ez, illetve mégis: mindkettőből valami.

A zenekar hozta a dalait: régebbieket, újabbakat, tombolósabbakat, amiken nehéz és szokatlan volt ülve maradni, lassabbakat, amiken ülve könnyebb volt elmerengeni. A színészek pedig (Seress Zoltán, Köles Ferenc és Szorcsik Kriszta) hozták magukat, úgy mondták a szövegeket, ahogy csak igazi, képzett színészek tudják, hogy attól azok megteltek élettel, érzelemmel, láttuk magunk előtt a történéseket. És hogy mitől állt össze ez a két dolog?

Egyrészt, maguktól a szövegektől, ugyanis nem csak a dalszövegek, hanem a prózák is Beck Zolitól származtak. Karakteresen megírt, erős szövegek ezek, néhol már fájóan pontos megfigyelésekkel, kellő iróniával és végtelenül életszagúan szólnak a férfi és a nő, a szülő és a gyerek kapcsolatról, meg úgy az emberi természetről általában. Hétköznapi történetek, helyzetek, érzések vannak elkapva bennük, pont olyanok, amiket már vagy átéltünk, vagy könnyedén el tudjuk képzelni, hogy már átéltünk, ezért félmosollyal, lopva össze-összenézve a mellettünk ülővel (meg magunkkal) hallgatjuk őket. Szóval, egyrészt ez a szerzői hang kötötte össze az este színházi és zenei részét, másrészt a dalokat is sikerült eléggé jól elhelyezni. Ahogy a szövegek, úgy az előadás sem egyetlen történetet mesélt el az elejétől a végéig, de mégis, a jó helyen megszólaló dalok segítették az egészet. A legerősebb pillanat talán a Rubikernő alatt lett, ott úgy tényleg, igazán megállt a levegő, ahogy kell.

Ami még össze tudta fogni számomra ezt az estét, az a résztvevők egymáshoz való viszonyulása volt, pont az, hogy nem cseréltek semmilyen szinten szerepet, így feszengés nélkül tudta mindenki azt csinálni, amihez ért. És ettől csupa kedves energia szabadult fel a színpadon.

Mindent összevetve: szép esténk volt, és még megöregednünk sem kellett hozzá.