Október 8-án egy borzalmasan esős és szürke nap estéjén adott koncertet a Kistehén az A38 hajó immár újra teljes gőzzel üzemelő gyomrában.

Alternatív zenerajongó pályafutásom egyik legnagyobb rejtélye, hogy az ő koncertjeik miért nem teltházasak folyamatosan legalább a pesti klubokban. Vagy úgy akárhol általában. Csütörtök este végül azért a hétköznap, meg a nagyon késői kezdés ellenére összegyűltünk egy páran, de messze nem elegen ahhoz képest, hogy a Kistehén gyakorlatilag tökéletes koncertet adott.

A zenekar nagyon jól eltalálta a legújabb, legfrissebb rajongókat odacsábító album, a Szomjas nők dalai, és a régebbi kedvencek közötti egyensúlyt. Zseniális élőben az Ági az égen, a “szabad akarok lenni” sor kántálásával, a Rázom szintén telitalálat, mindenkit (és a hajót) megmozgatós dal, és a Csak kiabáljra is rendesen beindult a buli. A régebbi dalok közül koncerten a Vágjál hátba, meg a Budapest című feldolgozás még mindig nagyon üt, és nagyon szép volt a Virágok a réten a végén, kicsit felfrissített verzióban. A Kistehén dalok ereje abban van, hogy (az egyszerű szót a lehető legeslegszebben értve) elképesztően egyszerűen fogalmaznak meg hatalmas igazságokat, és ezeket nagyon jól esik velük hangosan ismételgetni.

Kollár-Klemencz Laci nem egy klasszikus frontember-típus (ha van olyan), ő úgy létezik a színpadon, hogy komolyabb összekötő szövegek, tapsoltatás és mindenféle elcsépelt “jólérzitekmagatokat?” nélkül tartja fent a figyelmet. (Konkrétan olyan koncerten is voltam már, ahol egyáltalán semmit nem beszélt a dalokon kívül. ) Na jó, énekeltetni azt szokott, de azt is úgy csinálja, hogy az valahogy a dal része lesz, annak a jellegzetes mantrázásnak a megosztása velünk, közönséggel, amibe annyira bele lehet feledkezni. Szóval ő az, aki úgy tud szuggesztív lenni, hogy közben nem használ semmi különösebb eszközt ehhez, sokszor még szemkontaktust sem, aztán néha felnéz, és azt látja, hogy pont ugyanabban a ritmusban mozog a közönség, mint ő. Nem is lehetne nem utána menni, ő maga a ritmus.

Ha lenne olyan díj, hogy “legtöbb tagcserén átesett zenekar”, a Kistehén jó eséllyel pályázna rá, de most baromi jó látni, hogy ez a mostani felállás mennyire elkapta a fonalat, meg egymást a színpadon. Vajdovich Árpit mindig öröm nézni a színpadon, ahogy ott van, meg közben mégis mindenttudó mosolygással figyeli az eseményeket meg a közönséget, Bujdosó János eltéveszthetetlen figura, az meg mindig külön élmény ahogy az Adélt énekli, Jancsovics Máténak a lelkes dobolás mellé felvett hóemberes pólójáért külön pirospont, Weil András pedig szintén nem kevés átéléssel billentyűzött. Szóval úgy voltak jók a srácok, meg a dalok, meg az este, ahogy volt, na.