Hatalmas Rájátszás-rajongók vagyunk itt a M.a.cseknál, kár lenne tagadni. Már egy korábbi alkalommal is agyon dicsértük a produkciót, és ezt az élményt azóta sem sikerült elrontani. A Rájátszás most, a második lemezre készülődve már valóban elkezdte kinőni magát, amivel semmi baj nincs: végre mondhatjuk már azt egy ennyire értékes dologra is, hogy menő. Ez a menőség most egy teltházas Müpa koncerttel, és az előadás végén kígyózó sorral mutatkozott meg a frissen nyomott könyv/cd-árusító pultnál. Nem kis dolgok ezek. Mindemellett szerencsére nem sikerült még megölni a produkció amatőr báját, a kisebb szerencsétlenkedéseket, az enyhén félrehangolt gitárokat a színpadon, és ez így van jól. A Rájátszást pont ezért és pont így szeretjük.

Nyilván a helyszínnek is köszönhető volt, hogy a közönségben inkább a harminc felettiek domináltak. Ez el is gondolkoztatott minket, milyen szuper is az, hogy köztük biztosan olyanok is ülnek, akik mondjuk rendszeres Háy-olvasóként ismerték meg az Óriást. Az meg még szuperebb, ha valaki fiatalabbként, és mondjuk Kistehén-rajongóként leemel egy Erdős Virág kötetet a polcról. Nos, ha valami miatt, akkor igaziból emiatt menő a Rájátszás, csupa nagybetűvel.

Zenész-oldalról Egyedi Petit, Beck Zolit, Kardos-Horváth Janót, Szűcs Krisztiánt és Kollár Lacit láthattuk-hallgattuk szerda este, írói, költő minőségben pedig Erdős Virágot, Kemény Istvánt, Szálinger Balázst, Háy Jánost köszönthettük. Grecsó Krisztiánt már igazán nem tudjuk, hová soroljuk. Ő az abszolút kakukktojás az írók között: ha nem írna olyan jól, mint ahogy, szinte azt mondanánk, hogy jobban áll a gitár a kezében, mint a toll. A Müpa nagyon exkluzív környeztet biztosított a koncerthez. Grecsó meg is említette párszor, hogy mivel ez most egy komoly hely, ezért nekik is meg kell komolyodniuk. Ez persze nem sikerült nekik, szerencsére.

Az este tele volt szívet melengető pillanatokkal, nem is tudjuk eldönteni, melyiktől volt meghittebb a koncert. Hol is kezdjük? Talán ott, hogy mennyire megható volt a Zsömére való emlékezés? Vagy ott, hogy Kollár Laci mekkora rocksztár? Vagy hogy Kardos-Horváth Janó volt a legjobb partvonalról szurkoló? Vagy hogy Kemény István és Szálinger Balázs mennyire aranyosan nem tudnak mit kezdeni magukkal a színpadon? Vagy hogy Grecsó Krisztián láthatóan mennyire élvezi ezt az egészet, és hogy milyen szuperül rugózik a térde? Vagy, hogy Erdős Virágot milyen helyesen bátorítja mindenki az éneklésre? Vagy, hogy Beck Zoli mennyire kedvesen asszisztál minden alkalommal Szűcs Krisztiánnak a Krézi srác átiratánál?

Az estének egészen észrevétlenül talán Szűcs Krisztián vált kissé a házigazdájává. A rá jellemző finom visszafogottsággal létező Egyedi Petivel együtt ők koordinálták, vigyázták az este menetét leginkább. Ez természetesen egyáltalán nem jelentette azt, hogy a többiek kevésbé jutottak volna szerephez. Kollár Laci például vitathatatlanul az este sztárja volt, tiszta feketébe öltözve, erőteljes és hatásos fellépésével azok a dalok áradtak a legjobban, amikben jellemzően ő énekelt. Beck Zoli talán a legjobb csapatjátékos a produkcióban, az általa dominánsabban énekelt daloknál tökéletes frontember, ugyanakkor hatalmas kedvességgel engedi át a terepet a többieknek, ha a dal éppen azt követeli meg.

Grecsó Krisztián – hozzá híven – hihetetlen lelkesedéssel és kedvességgel vetette bele magát az estébe: kezdve az egyik nyitó dallal, a Dezsővel. Ő volt az, aki segített kicsit értelmezni a közönségnek Egyedi Peti Ahol megszakad című dalát, ahol talán sokaknak összeszorult a torka – nekünk legalábbis biztosan. Igaza volt Krisztiánnak: koncerteken hallgatva szerelmes dalnak tűnik, de ha otthon hallgatjuk a dalt és igazán tudunk rá figyelni, rájöhetünk, hogy egy elveszített édesanyáról szól. 

Nem kevésbé volt megható a Háy János rövid személyes megjegyzésével és versével felvezetett Szívemhez szorítom című dal sem, amit Zsömének ajánlottak. Annak a Zsömének, aki összefogta, segítette a Rájátszás-projektet, és aki már nem lehetett velük ezen az estén. Akárhányszor halljuk, mi még mindig libabőrösök leszünk ettől a daltól, a “szívemhez szorítom a testem” sor pedig annyira zseniális, hogy azt már nem lehet szavakkal kifejezni. 

Kicsit keveselltük a felolvasós részeket, bár ismerve kedvenc költőinket, tudhatjuk, nem azok a reflektorfényben fürdő fajták. Szálinger Balázs (aki egyébként annyira nem érzi jól magát ebben a bizonyos reflektorfényben, hogy már tudhatóan ki is szállt a Rájátszásból) és Kemény István is olvasott fel egy-egy részt, Kemény Kishitét például Kardos-Horváth Janó zenésítette meg, amit nagyon izgalmas élmény volt egymás után prózában és dalban is hallani. Szintén különleges volt az újraszövegezett Hol van az a krézi srác Krisztiántól, vagy az Eső, ami a Helyet tudni című Óriás-dal Grecsó-féle átirata. 

A Rájátszás-résztvevők végül egy grandiózus fináléval fejezték be az estét. Volt itt vokálkórus, sőt, egy komplett tűzoltózenekar is, akikkel nagyszerű új hangzásvilágot kapott a Van egy ország és az Elviszem magammal is.

Összességében a Rájátszás még mindig egy hihetetlenül kedves és szeretnivaló formáció, ahol ez a sok tehetséges ember és az ő egójuk képes arra, hogy egymásnak teret engedve, együtt alkossanak. A Rájátszás ebből táplálkozik: egymás tiszteletéből, szeretetéből és megbecsüléséből, és ehhez most már mindezek a közönség felől is áradnak a produkció felé. A tény, hogy nem egy rendszeres, állandó formációról van szó, csak még jobbat tesz az egésznek. Aki még nem járt Rájátszás koncerten, az most mindenképp írja fel a to do listre. Kötelező!

Képek forrása és további fotók: Rájátszás/facebook – Valuska Gábor