Nemrég jelent meg a Péterfy Bori & Love Band legújabb lemeze (az 5. a sorban, ha a 2B-t is számoljuk), Szédülés címmel. A zenekar diszkográfiájának ez az első olyan albuma, aminek a borítóján nem az előtte végig használt Bori-grafika egy újabb verzióját látjuk. Mivel véletlenek amúgy sincsenek, (nem hogy egy menő zenekar cd borító választásánál), ez sem az: a Love Band zeneileg is tágította az összképet, és összehozta eddigi talán legkísérletezőbb anyagát.

Persze nem kell megijedni, aki eddig szerette a zenekart, nem fog elképesztően váratlant kapni a Szédüléstől sem, de a Love Band most kicsit eltávolodott az eddigi főleg alterpop dívás, maximum enyhén rockos Boritól, aki koncerten amúgy szeret megőrülni egy picit (nagyon). Az új lemez dalai a zenekar eddigi igen csak slágerdús univerzumához képest talán egy kicsit nehezebben adják magukat, mire elődeikhez hasonlóan a fülünkbe másznak.

Ezen a lemezen a gyökereihez visszanyúlva, az Amorf Ördögös, elektronikusabb kacat hangzásnak is teret adott a zenekar: ennek legfeltűnőbb példája a Domino. Ez szerintem tényleg lehetne akár Amorf dal is, és a szülinapi koncerten hozzá tartozó látvány, a neonszínekben villogó, baseballsapkás Bori is arra emlékeztetett.

Ami még nagyon jellegzetes a lemezzel kapcsolatban, az az, hogy egy kicsit olyan, mintha filmzenét hallgatnánk. Ezen persze nem kell meglepődni nagyon: egyrészt Tövisházi Ambrus még mindig a fő zenei rendező, másrészt a srácok sok helyen hangsúlyozták, hogy Bori most vette ki leginkább a részét a szövegírásból, és hát ő nem csak a „valódi” színpadon, hanem a zenében is szívesen bújik különböző női karakterekbe. Van itt szexi domina (Szép halott), van magányos, szürke szingli lány (Kincstelen Andrea), és van kiábrándult, cinikus nő is (Üvegcipő). Ezek különböző változataival Bori eddig is játszott így vagy úgy, de ennyire direktben talán még soha. Aztán vannak konkrétan olyan dalok, amiket egy az egyben mintha mozgóképhez írtak volna: Az én szerelmem lehetne egy western film főcímdala, A Légiós pedig simán elmenne valamilyen idealizált háborús filmben a hősnő ikonikus dalának.

Azért ezen az albumon is vannak „klasszikus” Bori dalok, aminek legékesebb példája talán pont a már emlegetett Szép halott. Ez a dal a klipjével is elsőre kitűnt a sorból: már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, hogy egy 3 perces, viszonylag átlagos felépítésű dalhoz egy 6 perces, rövidfilmnek is beillő klipet forgattak, amiben Bori brillírozhat kedvére: hozza a szexi, titokzatos, magabiztos nőt, aki zűrbe keveredik egy rossz arcú pasival, de aztán könnyedén túljár az eszén. A Párnacsata is nagyon “boris” dal (talán mert nagyon emlékeztet a Katapultra), illetve a címadó Szédülés sem lett véletlenül címadó: elképesztően fülbemászó, táncolhatnékot okoz minden hallgatáskor, tuti, hogy hatalmas közönségkedvenc lesz.

Nekem az albumról összességében egy picit hiányzik több abból a Boriból, aki a Fehér éjszakákban üvölti, hogy „megőrjít de tényleg!”, de hát ne legyünk telhetetlenek. A Péterfy Bori & Love Band amúgy is olyan zenekar, aki koncerteken tudja igazán elvarázsolni az embert, a gyűjtemény új dalaiban pedig rengeteg játékra és látványelemre van lehetőség, amit biztosan ki is használnak majd. Addig pedig a képzeletünket használva szédülhetünk velük tovább.

A cikket az NKA Cseh Tamás Programja támogatta.