2016. szeptember 3.

Mire gondolhatott a költő? – 1. rész: Kispál és a Borz – Csillag vagy fecske

A Kispál és a Borz – és egyben a magyar alternatív dalköltészet – egyik legismertebb klasszikusa a Csillag vagy fecske című dal, mely az idők során a Csík zenekar feldolgozásában még egy lépést tett a népdallá nemesedés fáklyákkal övezett útján. Most vesszük a bátorságot és szövegében apró darabokra szedve elemezzük, vajon mire is gondolhatott a költő. A teljes dalszöveget itt olvashatjátok.

12524198_1037372092988185_3603159192182699655_n.png

A Csillag vagy fecske című dal már a címében is költői képek orgiája: két csonka metafora, mely a vers harmadik harmadában teljesedik ki. Ugyanannak a személynek a szimbolikus megjelenései közt feszül az az ellentét, melyet valójában a költőben vált ki. “Nem jöttél túl korán / De időm az volt / Nagy komám lett / És ültünk büfékben / Várva reád” – szól az első versszak, mely azonnal el is helyezi időben a verset, ugyanakkor megszemélyesíti magát az időt, mint valamiféle csendes, türelmes, örökkévaló és önmagán felül való istent. A csendes reményben folydogáló várakozás az egész dal alaphelyzete, későbbiekben saját terét is kijelöli. A tér egy sötét vonat, melyhez egy másik idő és térbeli síkból jutunk. A költő a refrénben felszólítja a hallgatót, hogy nézzen tévét, s tévében jelenik meg a vonat, mint a lírai én életének metaforája. Ebben a töksötét életben egyedül utazik idő komájával, akivel egy kékruhás nőnek küldenek italokat, maguk pedig részegen jelennek meg a büfékocsiban.

“Csak a büfékocsiban állnak (részegen) / Ketten, amelyik rosszul van az vagyok én / Kár, hogy most mutatnak az elébb még / Istent dicsértem én” – hangzik a refrén, mely a dal második felében és végén is változatlanul ismétlődik. A felskiccelt helyzetből arra következtethetünk, hogy a lírai én számára ez a véget nem érő várakozás fájdalmakkal és hullámvölgyekkel teli, egyik percben még dicséri Istent, majd amikor a befogadó belecsöppen a helyzetbe, éppen rosszul lesz.

“Nem kezdtünk nagyon bele / Semmibe, jössz úgyis te / És minek is bármit is / E kis időre” – nagyon erős, mégsem egyenes megfogalmazása ez a várakozás okozta veszteségeknek és fájdalmaknak: nincsenek valódi tettek, tervek és történések. Míg az olyan nagyon várt személy el nem jön, addig minden csak félmegoldás.  A versszak utolsó sorába még erőtlenül visszaszökik a remény, csak egy kis időre.

A következő versszak a dal központi mondanivalóját készíti elő, azonban önmagában mégis a legerősebb szakasz, a legfájdalmasabb felismerés: “És aztán nem jötté’ / Átgyúrtuk életté / Idő komámmal / Ez üldögélést”. Kiteljesedik a megszemélyesített idő szerepe a lírai én lélektani fejlődésében, ő a társa a várakozás magányában, és ez a funkciója csak még inkább hangsúlyozza az egyedüllét keserűségét. Mindemellett itt érkezik meg a felismerés, hogy akire a költő vár, nem fog eljönni, és a várakozással töltött végtelenül hosszú idő valójában maga az élet.

Az ismétlődő refrén oldja a keletkezett feszültséget, hiszen visszavisz a vers elején felvázolt helyzetbe, a nagyon mély és komoly mondanivaló után a költő ismét részeg, vonaton utazik, a befogadó pedig a tévében nézi őt. A harmadik harmadban a lírai én az életét végigkísérő, reménytelennek bizonyult várakozással szemben próbálja igazolni magát, meglehetősen erőtlenül: “Végül is mindegy is / Tudtam, hogy nem is jössz”. Az addig olyan fontos személy most már mindegy, az események pedig úgy alakultak, ahogy a költő sejtette, hiszen nem jött el. Értelmet nyer és még egy árnyalattal gazdagodik a címben szereplő kettős csonka metafora is, “Este csillag voltál / Nappal meg fecske”, megjelenik benne az elérhetetlen személy messzisége is. Közben azonban mind a csillag, mind a fecske egy pozitív, kellemes, szabadságot és nyugalmat sugalló kép, mely azonnal szembe is megy az előző két sor erőltetett nemtörődömségével, hiszen azt bizonyítja, hogy a költő számára ezekben a mindennapi jelenségekben is a várva várt személy jelenik meg.

“Minden föld bevetve / Minden nő rendbe / Na, ezt hagyom itt neked / Te csillag vagy fecske!”

Lemondás vagy beletörődés is lehet, olyan hirtelen és tömör a zárás. Kiszakadva az addigi keretek közül, mintha ez a lírai én egész addigi életét összegezné, talán a végét is jelenti, mindenesetre az addig olyan élesen feszülő ellentét csillag és fecske között most valóban lényegtelennek tűnik: leheletfinom gúny bújik meg az utolsó sorban.

A dal formát nagyon jól szolgálja a zárásban ismétlődő refrén, a vers szerkezetét azonban inkább megtöri. Az utolsó refrén nélkül egy nagyon erős, a végtelenségbe kimerevedő kép zárja a költeményt, amiben a lírai én elsétál, eltűnik, továbblép, mintha végül azt a személyt hagyná hátra, akire addig olyan nagyon várt.