Az idén 25 éves Quimby különleges eseményre invitált mindenkit. A helyszín a november 26-i koncertnek helyet adó Aréna volt, ahol a zenekar nyárvégi piknikhangulatot teremtett – a sajtó munkatársainak élőben, a rajongóknak online. 

A sajtópiknik barátságos, békés és nagyon hangulatos volt: szörp, fröccs, szóda és finom falatok vártak minket. Az első percekben halk aláfestő zene szólt, mi pedig valóban úgy éreztük magunkat, mintha az ő kis világukba csöppentünk volna. Persze sejtettük, hogy ez a cél, hiszen a novemberi szuperkoncert is ennek jegyében készül: Kiss Tibiék el akarnak minket repíteni egy világba, az ő világukba, ahol megünnepelhetjük együtt ezt a 25 évet. 

A srácok valami ilyesmi üzenettel vágtak bele a rendhagyó sajtótájékoztatóba. Elmerengtek rajta, hogy az elmúlt évek alatt a Quimby sokaknak valamiféle házi zenekara lett, akiknek a koncertjére akár több tucatszor is elmegyünk egy évben, nem úgy, mint a világsztároknál, egyszer-kétszer az életünkben. Egy ilyen zenekarnak, egy ilyen közönséggel valóban van értelme születésnapot ünnepelni – mondták ők. És valóban: úgy készülnek erre az alkalomra, mint egy igazi 25. születésnapra, ahol az ember a legjobb barátait akarja meghívni egy szuperjó buliba. Csak nekik mi vagyunk most ezek a barátok.

A Quimby szereti a közönségét. Szereti a zenét, amit csinál. Tudja, hogy milyen közönségnek játszik, hogy az emberek is szeretik őket, hogy sokak szívében olyan polcon vannak, ahonnan már kirobbantani sem lehetne őket. Nem csak a zenéjüket szeretjük, hanem őket is, mint embereket, mint művészeket, mint a szívünkbe, lelkünkbe, múltunkba befészkelt valakiket, akik rengeteg mindent adtak nekünk. 

Bár gyakorlatilag ma – még mindig – ők Magyarország egyik legfelkapottabb zenekara, ezen a röpke kis eseményen olyan közvetlenek és barátságosak voltak, mintha csak ők lennének a srácok a szomszédból – és azt feltételezzük, hogy szívük szerint gyakrabban engednék közelebb magukhoz az embereket, már ha egy-egy buli mérete ezt engedné. Szóval semmi sztárallűr, semmi megjátszás, semmi manír – és ezt olyan jó volt látni!

A sajtópikniken maga a hangulat vitte a prímet, de legnagyobb örömünkre kaptunk egy hatdalos minikoncertet is, ráadásul két vadonatúj számot itt mutattak be a nagyérdeműnek. A Lejárt lemezek és a Sirató című dalokat eddig még nem hallhattuk, de a Heaven goes to hell-ről is kiderült, hogy a szíriai helyzet ihlette – de Tibi szerint sok más konfliktusra is alkalmazható. A Sirató egyébként szintén Kiss Tibi tollából született, aki édesanyja elvesztését írta bele ebbe az egyébként csodás szerzeménybe. Az új dalok minden sallangtól mentesek, letisztultak, és nagyon ősik – jegyezte amúgy meg.

Persze mit is érne a sajtótájékoztató kérdések nélkül? Nyilván mind kíváncsiak voltunk a készülő produkcióra, így a kérdések jelentős részben eköré csoportosultak. Felmerült például hogy a „Micsodaország” mennyiben fog hasonlítani a pár évvel ezelőtti Quimby Csodaországban Sziget-koncerthez – hiszen a név alapján akár ezt is várhatnánk. „A ránk jellemző játékosság és mesélősség mindenképp benne lesz.” – szögezte le Livius. – „Ebben a nagy térben az ember nem gondol arra, hogy színházi körülményeket teremtsen, hiszen nem ezt az épületet alkották erre, hanem a plüssös, kiváló akusztikával rendelkező színháztermeket. Mi mégis megpróbálkozunk valami olyasmivel, ami „quimby-s”, tehát egyszerre van benne a rock’n’roll, és egy kicsi a mi teátrum-világunkból, ami a másik és legalább olyan fontos arcunk.” „Egy világot szeretnénk teremteni erre az estére, és méltón ünnepelni a közönségünkkel.”- tette hozzá Tibi is.

Bár természetesen konkrét tracklistet nem árultak el, de azért a műsorrend összeállításáról is megtudtunk ezt-azt. „A zenekarból mindenki összerakott egy 35-ös listát. Ezt egyenként mindenki leadta, egy hetedik emberként pedig megnéztük a közönséget. Ebből lett zanzásítva a műsor, amin nyilván még csalunk egy kicsit, hiszen szükség van némi dramaturgiai igazításra. Az utolsó vágás joga a miénk, de 80-90 százalékban ebből az eszenciából állt össze.” – árulta el Tibi. Az egyébként nem túl sokat beszélő Fefe pedig ezúttal azt is elmondta, hogy eredetileg három órás koncertet terveztek. “Arra gondoltunk, itt végre eljátszhatunk annyi sok számot, amit szeretnek az emberek. Ezért alakult ki ez a háromórás időintervallum, de közben meg azt beszéljük, hogy mégis rövidebbre kell húzzuk, mert két és fél óránál többet nem fognak bírni az emberek.”

“Egy bizonyos hangzásból a fülnek is, a léleknek is elég, mert eltelítődik. Olyan mint a kaja. Ezt nekünk ügyes dramaturgiai húzásokkal kell kezelni. Ki kell tisztítani a füleket és a lelket, hogy újra tudjuk élvezni a muzsikát”. – erősítette meg Tibi is.

25 év nagyon hosszú idő. Hogyan tud mindig aktuális maradni egy zenekar? – érkezett a következő kérdés. “Ez bonyolult filozofikus kérdés, mert egyáltalán hogyan tud lenni az ember 25 év után? Jelen lenni abban a dologban, amiben él, amit szeret? Hogyan tudja lelkesen végezni bármilyen munkáját 25 év után? Hát úgy, hogy szereti! Ilyen marha egyszerű. Mi ezért tudjuk ezt csinálni, jelen idejűek lenni. Nem is tudunk mit kezdeni a múlttal, az egyetlen idő, ami létezik, az a jelen pillanat, csak ebben tudunk létezni és dolgozni. Nyilván van egy porosodásunk, meg recseg itt-ott egyik-másik csont, de hálistennek nem választottunk olyan bonyolult munkahelyet, hogy ne tudnánk akár nagyon sokáig csinálni – ha nincs valami nagyobb baj. Ülve gitározgatni még 95 évesen is lehet.

Tibi egyébként ezen a ponton a kezdetekről is beszélt, és elmondta, hogy alapvetően angol nyelven indult a zenekar, hiszen így hallgatták a dalokat, ez volt a fülükben, ráadásul Livius kint elég jól megtanult angolul, így meg tudtak születni a szövegek ezen a nyelven. De egy idő után furcsa lett számukra, hogy ott állnak egy klubban több száz fizető magyar ember előtt, ők meg egy huszárkanyarral angolul próbálnak meg eljuttatni egy gondolatot, emóciót, bármit.

„Eszembe jutott, milyen jól hatna egy adott pillanatban egy adott akkorddal egy adott hanggal egy jó magyar szó, azonnal. Tudod, amit azonnal érzel. Ezt sajnos mi még nem hallhatjuk így, hiába tanulunk nagyon jól angolul. Szóval jött a magyar nyelv, meg érett a zenekar, leestek a sallangok, velük együtt sok kosz, fölöslegesség, hangszerelési anomália, és kitisztult az egész kép. Azt gondoltuk, be tudunk esni a magyar emberek szívébe. Az pedig egy kis kitekintés, hogy mindig vannak angol számok, ez egy tudatosabb döntés és jóleső érzés, hogy tudunk beszélgetni külföldiekkel akár arról, hogy mit jelent egy-egy dal. Viszonylag tágabb játszótéren mozog a zenekar: német, kínai betétünk, spanyol refrénünk is van. Ezekkel játszunk, mint eszközzel, kihasználjuk azokat a lehetőségeket, amik a Dodiban, Fefében vannak, amikről azt gondoljuk, hogy a közös fazékba jól jönne, egy új íz, vagy egy másfajta étel elkészítéséhez. Ez a nyitottság és kreativitás, hosszabb távon ez az összerohadás okozza, hogy együtt tudtunk maradni. Ez az angol is egy kis kulcslyuk: egy kis nyitottságot jelent a zenekar felől a világ felé.”

Azt gondoltuk, be tudunk esni a magyar emberek szívébe.

Múltidéző koncertekre készültök-e? – tette fel valaki a kérdést, ami bizonyára sokakat foglalkoztat. „Annak idején a Lovasival pont azt beszéltük, hogy abba ment tönkre a zenekar (mármint a Kispál és a Borz – a szerk.), hogy csinálták ezeket a múltidéző dolgokat, mert igazából nem ehhez van kedved. Te sem akarsz visszamenni a mászókára.” – mutatott rá Tibi. „Ez a megfelelési kényszer rock’n’ változata. Erre egyáltalán nincs szükség, hiszen mi egy ma élő, ma lélegző, ma kommunikáló zenekar vagyunk. Azt meg úgyse tudjuk kikerülni hogy milyenek vagyunk. Úgy, mint a fában, benne van minden, az egész élete, a kis mag is, amiről nevelkedett.”

Meddig akarjátok ezt csinálni? Mennyire reális hogy részt vehetek majd az ötven éves koncerteteken? – kérdezte valaki szintén online, amire a különféle egészségmegőrző tanácsok mellett Tibi teljesen egyértelműen válaszolt: „Találkozunk majd az Aranyakkord Nyugdíjas Központban, a rákenroll klubban, várunk szeretettel. Tombolunk majd a hetvenes csinos kis gruppik között!”

A november 26-i koncertről bővebb információkat ide kattintva találsz.

Fotók: Csák Szilárd