Hosszú ideje készült a Quimby a 25. születésnapi koncertjére, és aki kicsit is érdeklődik a magyar zene iránt (vagy csak lát néha hirdetőoszlopokat meg bannereket) az pontosan tudhatta, hogy valami nagyon nagy dobásra készül a zenekar.
A Quimbynek megszámlálhatatlan slágere van, csodálatosnál csodálatosabb egyéniségek a tagjai között, akik nem utolsó sorban profi zenészek, és egy kevésbé kiemelt eseményen sem kérdés, hogy a koncert szuper lesz. Az Aréna-koncerten sem az volt hát a tét, hogy jól fog-e zenélni a banda. Sokkal inkább érdekesnek tűnt, hogy miben tudnak újszerűt mutatni, és hogyan fogják a showműsort és az általuk ígért színházi, meghitt hangulatot ötvözni, úgy, hogy közben ne vesszen el a lényeg: az a pár srác a színpadon, akikről ez az egész szól.
Bár az Aréna kicsit lassan telt meg (ami nagyban annak volt köszönhető, hogy a ruhatárban és a büfében hihetetlenül sokat kellett sorban állni), a srácok nem várakoztattak minket sokáig, nyolc után húsz perccel felgördült a képzeletbeli függöny, mi pedig belecsöppentünk a Quimby világába. A közel száz fős stáb és a zenekar olyan fantasztikus munkát végzett, hogy a varázslatos hangulat az első pillanatban átjárta az egész Arénát és az utolsó percekig uralkodott is a tömegen. Mert valóban szinte varázslat volt, ami megszületett ezen az estén. Nem gondoltuk, hogy másképp lesz, de mindenképp meg kell említeni, hogy a dalok tökéletesen szóltak, a technika egyszerűen zseniális ezen a helyen – de ami itt igazán vitte a prímet az a látvány és az atmoszféra volt.
A produkción dolgozók gyakorlatilag különálló kis performanszokként álmodtak meg minden egyes dalt, más-más hangulattal, de hihetetlenül látványosan, nagyszerű ízlésről és stílusérzékről tanúbizonyságot téve. Az egyedi, csodás produkciókat mégis összekötötte egy kiforrott, tökéletesen kidolgozott koncepció, hiszen a Quimby – új albuma borítóján is – a steampunkos látványvilág felé mozdult el, ami igazából tökéletes illik is hozzájuk. Így tehát nem volt más dolgunk, mint hallgatni az ismerős-ismeretlen-újrahangszerelt dalokat és tátott szájjal, libabőrösen belefeledkezni abba a világba, ahová elröpítettek minket.
Ahogy Livius fogalmazott, ezen a közös utazáson először mélybe vittek minket, hogy legyen honnan felemelkedni. A Quimby nem az a zenekar, akinek számolgatni kéne a slágereit koncert közben, így szinte minden dalt együtt énekelt a közönség is a zenekarral. (Azon azért elgondolkoztunk, hogy a Kivándorló blues miért maradt ki a setlistből és ha erre valaki tudja a választ, vagy van elmélete, azt szívesen meghallgatjuk). Sokak számára lehetett a legkedvesebb, legmeghatóbb rész az estében az, amikor hatalmas színpad ide vagy oda, a zenekar összezsúfolódott, és mindenféle külön hacacáré nélkül, Livius sztorizásával felvezetve visszaidézték kezdeti korszakukat, amikor még kisebb kocsmákban, sörért és borért játszottak, és lecsupaszítva adtak elő olyan dalokat, mint a Don Quijote ébredése, vagy a Viharon túl, szélcsenden innen.
A Quimby amúgy is az ütőhangszerek szerelmeseinek az álma élőben, ezt nagyon ötletesen a szülinapi koncerten is kihangsúlyozta a zenekar. Nagyon különleges színfoltja volt a programnak, amikor mindenféle „gyűjtött szemeteken”, flakonokon, félig tele poharakon, műanyag kannákon és még ki tudja honnan származó fém csöveken doboltak a Quimby tagjai és vendégzenészek, egészen egyedi atmoszférát teremtve. Egyébként is szuper ötlet volt, hogy olyan különleges zenészekkel gazdagították a szülinapi műsort, akik sokat hozzátettek a hangzásvilághoz: volt itt hegedű is, hárfa is az előbbiek mellett.
A zenekar próbált a „Coelho-i giccshatáron” belül maradni, és bár volt tüllszoknyás balerina meg arany konfettizápor, mégis sokkal inkább a “megható” szóval lehetne jellemezni az estét. A Lámpát ha gyújtok alatti látvány például nagyon ütős volt, a Magam adom háttérvetítését nézve pedig minden alkalommal megborzonghattunk, mikor Livius a refrénhez ért.
Összességében azt tudjuk mondani, hogy ma Magyarországon nincs még egy zenekar, aki ilyen színvonalú produkciót tudna összerakni úgy, hogy közben nem vész el a lélek sem. A Quimby még mindig Quimby-s, még mindig képesek megújulni, még mindig írnak olyan zseniális dalokat mint a Forradalom, a Tükrök olcsón vagy a Sirató. Még mindig profik, és még mindig szeretik egymást és minket, mi pedig még vagy 25 évig szeretnénk szeretni őket.
szerző: bíbor lea, lippai mia
fotók: JéPicture
