Az, hogy a 30Y-t egy testvérpár, Beck Zoli és Beck Zaza alapította, valószínűleg már nem sok mindenkinek újdonság, aki egy kicsit is otthonosan mozog a magyar könnyűzenei életben. Ha innen nézzük, zenéjükben így folyamatosan dokumentálva van a közös együttlétezésük, a bezzegakurvabeckek című album pedig aztán kérdés nélkül ennek a legdirektebb lenyomata. Kifejezetten testvéri kapcsolatukról azonban viszonylag ritkán beszélnek, talán mert annyira evidens ez nekik.

Németh Natália / NNFoto Photography

Hogyan kezdődött a közös zenélés? 

Zaza: Nem is emlékszem már, hogy volt olyan, hogy nem, de a hivatalos emlék: már szinte 18 voltam, kijöttem az angol írásbeli felvételiről, beszéltünk telefonon és mondta, hogy ha nem gond, akkor szálljak fel egy buszra Veszprémben, mert ők Nagykanizsán vannak dobos nélkül. Nyilván felszálltam az első buszra.

Zoli: A közös szoba valahogy ezeket a közös ügyeket hozta. Amikor a Zaza érettségizett, már egy zenekarban játszottunk – és azóta sem játszottunk egymás nélkül.

Mi a másik legjobb és legrosszabb tulajdonsága?

Zaza: Nem hiszek ebben a jóban, meg rosszban. Inkább nevezném olykor fárasztónak, hogy ennek az én bátyámnak, akim van, egyszerűen spurit termel az agya, meg mindenféle látó dolgokat, ezért aztán még nem érünk ki az autópályára Pécsről, amikor rá kell szólnom, hogy fogja be, mert a huszadik ötletét meséli el, és én még mindig az elsőn agyalok. Annyi minden van, amit szeretek benne, te jó ég. Például olyan szép amikor alszik, mint egy kisgyerek.

Zoli: Alighanem a hirtelensége a legjobb és legrosszabb tulajdonsága egyben – hogy eszelősen sok energiát tud a Zaza a dolgokba belepakolni, és van úgy, hogy emiatt aztán a hiányélménye is aránytalanul naggyá válik. Emlékszem, az egyik meccsen kihagyott egy ziccert – fölé fejelte a beadott labdát, és dühében széttörte a kapufán a kézfejét. Leszarta, hogy ő nem focista, hanem egyébként dobos.

Miben hasonlítotok, és miben különböztök leginkább? 

Zaza: Mind a ketten jó nagy parasztok vagyunk, de ő okos.

Zoli: Például ebben – hogy ugyanazt gondoljuk, és ugyanazt érezzük jónak, csak valahogy én türelmesebb vagyok.

Miért jó egy csapatban dolgozni? Vannak dolgok, amik a testvéreddel könnyebben mennek, mint másokkal? 

Zaza: Minden könnyebb. Néha pontosan ugyanarra gondolni nehezebb. Mert a kis különbségek idegesítőbbek, mint a nagyok.

Zoli: A Zaza objektíven is az egyik legjobb dobos, akivel valaha találkoztam, szóval eleve adottan jó vele játszani. A világról és benne magunkról meg nagyjából ugyanazt gondoljuk, nem kell megállnunk magyarázni, hogy honnan rugaszkodunk el – világos a számunkra, és ez nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk, hanem azt, hogy pontosan értjük, mit mond, mit akar vagy mit tesz a másik.

Vannak-e nehézségek ebben? 

Zaza: Nem úgy nehézség ez, hogy kiküszöbölhető lenne bárhogyan is. Ez a része ennek az élet nevű dolognak és inkább csak tényleg fárasztó. Hogy néha annyira ismered már a másikat, hogy saját magadnak lenni lesz nehéz tőle. Hogy végtére is abban rengeteg erő és lelkesültség van, hogy nem ismer valaki, hogy az lehetsz, ami csak lenni akarsz. Te magad is, meg vele is együtt akármi lehettek. Papucs orrán pamutbojt.  Aztán egyre keményebbeket kell menni azért, hogy legalább magad számára izgalmas legyél. Mert magadra unsz rá végül. Ez most biztosan rettenetesen szentimentálisan hangzik, de benne, bennük megújulni többek között ettől olyan katartikus.

Zoli: Néha az, ahogyan felismerem magamat benne.

Vannak-e még testvéreitek? (Ha igen, velük zenélnétek-e együtt?) 

Zoli: Nincsenek, de lehettek volna.

Zaza: Nagyjából az Ádi meg a Papa és szerencsére pont velük zenélünk.

A szüleitek mit szóltak annak idején, amikor bejelentettétek, hogy együtt csináltok zenekart, és azóta mennyire járnak a koncertjeitekre? 

Zaza: Nem volt bejelentés. A bátyám nem volt egy bejelentős csávó soha, csak csinálta, amit kitalált. Szóval mire én sorra kerültem, már teljesen mindegy is volt, hogy a másik fiú is zenélni fog-e. Anyukánk a képzőművészetet érti, a zenével való viszonya semleges. Minket szeret. Slussz. Apánk meg afféle hegyi nótázós ember, nagyhangú, nagy kedvű, beragadt billentyűs harmonikával az ölében. Megnézett minket, de ez még neki is hangos volt.

Zoli: Nem volt ez bejelentés, inkább csak így alakult, olyan evidensen. A szüleink meg azt a világot, amit a zenekar jelent, nagyon messziről látják – és örülnek, hogy a fiaik sikeresek.

Németh Natália / NNFoto Photography

Van valamilyen nagyon Rátok jellemző közös történet vagy olyan kedvenc emléketek együtt, amit szívesen megosztanátok velünk? 

Zaza: Hét évesen akár amputálhatták volna a csuklómat, mert átszaladtam egy lengőajtón, és akkor oda a dobolás. A bátyám elbukta élete első farmerét (baszki tényleg ne haragudj brá). Az ölében vitt be a kórházba és anyámmal kiálltak a kezemért.

Mire vagytok a legbüszkébbek azok közül a dolgok közül, amiket együtt csináltatok? 

Zaza: A bezzeg a kurva beckek-re, meg a dicsőségre.

Zoli: Arra a zenekarra, amit csinálunk, meg a Beckek-re, hogy tudtunk együtt lemezt csinálni – ami legalább annyira 30Y lemez egyébként, mint a legutóbbi, vagy arra, hogy tesók vagyunk, hogy azok maradtunk, hogy ez nem valami pátoszos maszlag, hanem csak úgy van.

Beck Zolival hamarosan az Alternatívák keretein belül beszélgetünk,

a 30Y-t zenekarilag legközelebb a Budapest Parkban láthatjátok-hallhatjátok, az ősz további dátumait pedig itt találjátok!