A Kistehén 15 éves fennállása során alighanem kiérdemelte a legkacskaringósabb pályafutású zenekar címet: annyi zenei irányt próbáltak ki és annyiféle felállásban működtek ez idő alatt, mint talán egy másik magyar zenekar sem. Az egyetlen pont, ami végig fix volt, az maga a frontember és legfőbb ötletgazda Kollár-Klemencz László, aki viszont olyan érdekesen és egyedien látja a világot, és ezt olyan önazonosan és minden külső hatásra fittyet hányva tudja minden körülmények között (többek között) dalokba önteni, hogy ez 15 év alatt is bőven meg tudta őt őrizni egy hiteles és a szó legszebb értelmében vett alternatív előadónak; a Kistehenet pedig így egy végig izgalmas zenekarnak. Az alternatív szó persze már kicsit kopott és felemás, (mi is kerestük már az értelmét), de hát valamiféle műfaji besorolást az egyszeri zenehallgató és zenész is igényel, és ha kéne, én tuti a Kistehenet tenném az alternatív zenekar mellé a szótárba. Ez alatt pedig nem csak szigorúan a zene és a szöveg milyenségét értem: ez egy olyan zenekar, amelyik története során tényleg csak a saját feje után ment, nem követett semmilyen jól bevált mintát sem a színpadon, sem pedig a megjelenések és egyéb közönségszerző- és mozgató hadműveletek tekintetében, ez pedig bizony a mai napig meg is mutatkozik mindenféle objektív számaikban, például a rajongóik esetén is. A kamaszkorukra azonban már úgy tűnik, kezd benőni a fejük lágya nekik is, és utolsó három lemezükkel már szelídültek annyit, és lett nem mellesleg Kollár is annyival  jobb csapatjátékos, hogy egyre inkább sokak számára is értelmezhető és befogadható dalaik születtek, amik szerencsére kezdik őket abba az elismertségi kategóriába emelni a magyar palettán, ahova szerintem már régen valók.

fotó: Dancs Enikő Bianka

Egy ilyen sokszínű és csapongó pályafutást nem könnyű belesűríteni egyetlen jubileumi koncertbe, a zenekar ezt mégis megkísérelte augusztus utolsó napján a Budapest Parkban. A bemelegítés egy szentendrei hobbi dobkörre volt bízva, akik később, a nagykoncert alatt is vissza-visszatértek egy-egy felállás közé átvezetésnek. Így tulajdonképpen semmi sem terelte el a figyelmet a fő attrakcióról, vagyis Kollár-Klemencz Lászlóról és csapatáról – aki egyébként mintha az évek múlásával csak egyre fiatalabban és egyre jobban nézne ki. A terv, hogy minden fontosabb állomást és dalt megmutatnak, méghozzá az autentikus felállásokban, hihetetlen nagy vállalás volt már csak szervezéstechnikai szempontból is, ennek ellenére ez nagyjából összejött. Még a legvisszhangosabban elvált tagokat, a mostani Intim Torna Illegál háromnegyedét, vagyis Dorogi Petit, Nádasdi Jánost és Gálos Ádámot is sikerült odacsábítani, hogy a velük elkövetett, egyébként legmulatósabb dalokba beszálljanak. Ahhoz egyébként, hogy ezt a sokáig tulajdonképpen elképzelhetetlen pillanatot értékeljük ezen az estén, alighanem a háttértörténettel a zsebünkben kellett érkezni, mert ott helyben nem volt különösebb pátosszal aláhúzva; az egész estére nem volt ez jellemző. Kollár, akit amúgy sem a gördülékeny és frappáns felkomfjaiért szeretünk, egyedül a legelején tett arra némi bájosan zavartan megfogalmazott kísérletet, hogy megköszönje minden zenésznek és nézőnek, hogy eljött, és ezáltal valahogy szavakba öntse az este jelentőségét, de aztán inkább hagyta, hogy a dalok magukért beszéljenek, és a maratoni hosszúságú, két és fél órás koncertműsor nem sok megszakítással folyt le, ami így is volt jól. Az első, sárga kistehenes korszakból indulva, az eredeti dallal kezdve felhangzottak olyan rég nem hallott gyöngyszemek, mint a Kutyika, a Tudom, mit csinálok végre máma vagy a Szia, Zoli. Ezeket a dalokat szépen átvezették a Ha én egyszer nagyon megöregszem és a Ne engedj el sohasem, hogy aztán az így leginkább nosztalgiázós első blokk után az este fő részét azok a dalok uralják, amik az utóbbi évek termései, és mostanában jellemzően elhangzanak koncerteken. Az elmúlt pár év slágerei, szóval a Jó csávó a Márkó, a Jó színe van, a Ha sírok, az Aludni hagyjatok, a Budapest, hogy csak egy párat említsünk, be is indították a bulit, és szerintem azoknak is biztosan kielégítették az igényeit, akik a zenekar első éveit talán még csak hallomásból ismerik. Még az is belefért, hogy végső soron teljesen indokolatlanul Kollár kedvenc fiatal zenekarából, a Ricsárdgírből is feltűnt két tag egy dal erejéig miért is ne alapon. Végül pedig természetesen egy teljes ereszd el a hajamban kiteljesedett az este az olyan dalok, mint az Elviszlek magammal, a Szerelmes vagyok minden nőbe vagy a Szájbergyerek aláfestésében.

fotó: Dancs Enikő Bianka

Szóval, a lehetetlen azt hiszem sikerült, és úgy csinált a zenekar egy kerek és méltó ünnepi estét ebből az elképesztően egyedi pályafutásból, ami nekik és a közönségnek is végig élvezhető volt – éljen a Kistehén a fa tetején még sokáig!