Nagy várakozás előzte meg és a megjelenés után alig két héttel már számos kritika méltatta a Beállás című könyvet. A huszonegyedik századi magyar rockandroll-emlékezet őrzője ez a könyv vagy betekintési lehetőség a “kívülállóknak”?  Lévai a főszereplő valójában? Ki kicsoda a könyvben és hogyan született az ötlet? Lévai Balázzsal beszélgettünk. 

Milyen feladatok között tudtál most időt szakítani erre a beszélgetésre? Mit csinálsz mostanában? Már csak azért is érdekel, mert a mezei olvasó számára az első jele annak, hogy lesz egy könyv, talán az volt, amikor nyár környékén kitettél egy Facebook posztot, amin büszkén jelentetted, hogy leadtad a kéziratot. Addig ennek nem igazán volt füstje.

Addig nem szívesen beszéltem róla, amíg nem voltam kész vele. Nem írtam korábban fikciót, benne volt a zátonyra futás lehetősége. Amúgy két etapban készült a könyv. Elkezdtem két éve, majd a Wellhello film miatt kiesett egy év, mivel az rengeteg munkával járt, egy szabad percem sem jutott mellette az írásra. Utána megint napi 2-3 órát tudtam foglalkozni vele.

Most is sok minden zajlik párhuzamosan. Két dokumentumfilm és egy játékfilm előkészítésén dolgozunk. A játékfilmnek a producere leszek, ebben is jó sok zene lesz, ugyanazzal a csapattal csináljuk, akikkel a #Sohavégetnemérős-t. Beadtuk a Nemzeti Filmalaphoz, akik megszavazták nekünk a forgatókönyvfejlesztési támogatást. Komolyan vesznek minket, elindult egy folyamat, és ha jó forgatókönyvet teszünk az asztalra, akkor a végén mozifilm lesz belőle. Ami azt jelenti, hogy nem nekem kell producerként belehalnom abba, hogy harminc helyről szedjem össze, ami kell hozzá…

Bele szoktál halni a munkáidba vagy a dolgaidba? Volt olyan, amiért nagyon megküzdöttél és úgy is gondolsz rá vissza, hogy megérte a véres verejtéket?

Majdnem minden ilyen az életemben. Főleg azok, amiket még nem csináltam korábban.

Azokat szereted.

Abszolút. Abban benne van a pofára esés lehetősége is. Biztosan erre a könyvre is fogok kapni hideget-meleget, de nincs is ezzel semmi baj. A Lovasi könyv is ilyen volt (Lévai Balázs: Lovasi – Idáig tudom a történetet – a szerk.),

nem tudtam, hogy egyáltalán meg tudom-e írni.

Volt is belehalás, kemény menet volt. Ennél még két vagy három kategóriával is nehezebb volt a #Sohavégetnemérős, mert játékfilmet pedig még annyira sem csináltam korábban. Tudtam, hogy mire vállalkozom, de nem láttam teljes egészében, mennyire sok feladat lesz. Akkor még nem tudtam, hogy az amerikai filmek végén miért van kiírva akár öt producer is. Hát nem azért, mert annyira jól néz ki, hanem mert annyi munka van egy ilyen filmmel.

Érdekes, hogy amikor meg befejezek valamit, akkor viszont kicsit el is vesztem iránta az érdeklődésemet és már a következő feladatot keresem.

De előtte legalább befejezed. Ez azért a szerencsésebb csillagállás.

Versenyző típus vagyok. Hemingway mondta, hogy „a megírt könyv olyan, mint a halott oroszlán”. Ez rám is igaz. Ha megcsináltam valamit, akkor az készen van, pipa. Persze közben ennek a könyvnek még csak most kezdődik az igazi szereplése, de szerencsére ezt is élvezem. Ezen a héten lesz a szombathelyi színházban egy est, ami hasonló lesz, mint a ROBOTban tartott bemutató, de itt a színészek is beszállnak majd, felolvasnak részeket, már-már dramatizálunk jeleneteket. Szeretnénk egy hasonló megmozdulást a debreceni Roncsbárban is, ami a ROBOThoz hasonlóan szintén szerepel a könyvben, de létező helyszín még például a Beat on the Brat is.

könyvbemutató a ROBOTban, fotó: JéPicture

Javíts ki, ha nem jól számolok, de amikor elkezdted a könyvet, akkor a ROBOT még nem is létezett, ugye? Felteszem, akkor ez később került bele. Úgy született a nagy egész, hogy megírtad a könyv első felét, szünet, majd a másodikat, vagy ide-oda nyúlkáltál a történetek között?

Különálló novellákat írtam először, amiknek nem voltak erős kapcsolódási pontjai, én sem tudtam, hova tartanak, mire akarom kifuttatni az egészet. Nagyjából a harmada volt meg, amikor otthagytam, és amikor később visszatértem hozzá, akkor találtam ki, hogyan is fog kinézni a teljes felépítése. A ponyvaregény szerkezet, a karakterek, a fordulat a cselekményben, ésatöbbi. Végig gondoltam mi is kell egy ilyen könyvbe. Szerelem, nőfigura, csavar. Ennek megfelelően visszamenőleg sok mindent át is kellett írnom. Például Glória figurája az első változatban szinte teljesen eltűnt miután elhagyta az énekest. Aztán rájöttem, hogy ez egy jó kis karakter, hiba lenne elveszíteni, visszahoztam, és sokkal pozitívabbra hangoltam, hogy ne csak egy önző grupi legyen.

A bűnügyi szálat is teljesen utólag találtam ki. Az eltűnés ötletét a Manic Street Preacher gitárosa adta, aki hasonlóképpen vált köddé Ázsiában, gondoltam ezt a rockandroll toposzt én is felhasználom.

Neked volt fontos, hogy ez ne néhány lazábban összefüggő novella legyen, vagy azt szeretted volna, ha jobban illeszkedik a vélt vagy valós olvasói igényekhez?  

Az A-terv valójában egy novelláskötet-szerűség volt, csattanós vagy kevésbé csattanós történetekből összefűzve. Amikor másodjára nekiütem, már egy nagyon erős filmes gondolkodás is működésbe lépett bennem a #Sohavégetnemérős miatt. Legyen csavar, legyen szép kerek történet, legyen happy end! Ezek sosem ártanak egy ponyvaregénynek.

Ahogy olvastam, sokat gondolkodtam azon, vajon kiknek szól a könyved. A szakmának szól ez – ha lehet így nevezni a zeneiparban dolgozókat – vagy éppen azoknak mutatja be kicsit, akik nem ebben élik a napjaikat?

Az ember arról ír a legkönnyebben, amit jól ismer. Én ezt a világot ismerem,

még ha nem is olyan intenzitással vagyok benne, mint a top zenei menedzserek. Azt láttam, hogy ennek a közegnek nincsenek megírva az úton-útfélen mesélt sztorijai. De nem mondanám, hogy ezen sokat agyaltam, nem is olyan régen merült fel bennem először, hogy ezt vajon ki is fogja elolvasni. Lehet, hogy kicsit belterjes, nem tudom. Fennáll a veszélye, hogy annak, aki nem ebben mozog és nem ismeri ezt a világot, unalmas, vagy nem annyira érthető lehet. De akkor menjen a karakterekkel és röhögjön a poénokon. Ha nem röhög, akkor vagy neki vagy nekem nincs humorom.

Mit kell ahhoz tudni vagy érteni szerinted, hogy valakinek értelmezhető legyen ez a könyv? 

Azért ez nem az Ullyses, különösebb előképzettség nélkül is olvasható. Nem kell ahhoz atomtudósnak lennünk, hogy megértsünk egy krimit, ami a genfi részecskegyorsítóban játszódik. Az nem baj, ha van az olvasónak zenei érdeklődése. Ha hallgat zenét, vannak kedvenc dalai, jár koncertre, akkor át tudja érezni, milyen lehet kimenni a színpadra, milyen lehet, ha vannak rajongóid, és így tovább.

Kaptam egyébként már olyan visszajelzést, hogy nem pont ilyen könyvet vártak tőlem, hanem valamilyen szépirodalmi önmegvalósítást. Olyan rendes művészkönyvet.

Ezzel szemben én mindig is úgy gondoltam, hogyha egyszer regényt írok, az ilyen lesz.

Ifjúkori nagy kedvencem Rejtő Jenő volt, kicsit őt próbáltam követni. A főhősök többsége, kedves, szeretnivaló, egydimenziós karakter, mert a ponyvaregény műfaja nem bír el többet. Egy mondatban azt hiszem úgy foglalnám össze, hogy olyan könyvet akartam írni erről a világról, amit én is szívesen elolvasnék. Egyáltalán nem volt olyan ambícióm, hogy lerántsam bármiről vagy bárkiről is a leplet.

Ismerősök vagy ismeretlenek visszajelzései ezek?

Is-is. A zenészek általában imádják, a saját életüket látják viszont benne kicsit romantizálva, kicsit sűrítve. Alapvetően a legtöbben azt emelték ki, hogy egy szuszra olvasták el, szórakoztató volt, sokat nevettek rajta. Ez volt a cél, nem irodalmi díjakat szerettem volna nyerni. Bár, ha van ponyvaregény díj, hajrá … (nevet)

Érdekes módon az index.hu Grecsó Krisztián Pletykaanyujához hasonlította a valós történekből való táplálkozás miatt. Ezt mondjuk túlzásnak érzem, Krisztián magasirodalmat ír, ő ma a legsikeresebb magyar író. De a párhuzam jólesett. Mondjuk azt nem vette észre az újságíró, hogy a könyvbeli zenekarom egyik slágerének Mellettem elférsz a címe, ami Krisztián egyik leghíresebb regényének a címe. Nem véletlenül, jó barátok vagyunk.

Figyeled a netes kommenteket, blogokat?

Egyszer-kétszer már ránéztem, de nem csekkolom mindennap. Erős lélekkel kell ezeket kezelni. Bármit is csinál az ember életében, amivel kiáll mások elé, azzal vállalja az összes kritikát és dicséretet. Még nagyjából húsz évvel ezelőtt is, ha valaki megírt egy könyvet, akkor a két-három kritikán kívül csak az író-olvasó találkozón kaphatott visszajelzést a közönségtől. Ezt az internet teljesen megváltoztatta, ami nem is baj, csak tudni kell kezelni. Olvastam már számomra fontos és zseniálisnak tartott könyvekről végtelenül lehúzó kommenteket és fordítva is. Minden olvasó más, nagyon eltérő már az attitűd is, amivel kezükbe vesznek egy-egy könyvet.

Sokan meggyanúsítottak már azzal, hogy magadról mintáztad Puskát, a főszereplőt, sőt, teljes egyezés van köztetek. Mégis mi az, ami közös bennetek a vízilabdán és a hamvaiba halt basszusgitáros karrieren kívül?

Leginkább az, hogy ha én a zeneiparban dolgoznék, valószínűleg azt csinálnám, amit ő: menedzselnék egy vagy több zenekart. Kicsit talán azt írtam bele, hogy milyen lehettem volna, minden keserű vagy szomorú szájíz nélkül. Aztán ahogy Puska is egy nagydumás, úgy engem sem kell félteni attól, hogy ne tudnám kidumálni magam rosszabb helyzetekből.

Ami viszont abszolút nem közös bennünk az a Mira iránti rajongás. Nekem nem ilyen a nőtípusom, mint akit megírtam. Nekem sok lenne, de pasi fejjel azt gondoltam, olyan karaktert próbálok kreálni, amilyen sok lány szeretne lenni. Menő csaj, helyes, nagyszájú, de érzékeny, nem hagyja, hogy a férfiak elnyomják, kiosztja a zenekarokat… Szóval ebben a pasik uralta társadalomban egy határozott női karakter alternatíváját tudja mutatni.

A társadalom, mint ennek a szubkultúrának a társadalma vagy mint általában a társadalom?

Mindkettő. Vannak a zeneiparban női menedzserek, sőt végig gondolva, talán itt nagyobb arányban is vannak befolyásos pozíciókban, mint általában a magyar társadalomban vagy a legtöbb szakmában. Szerintem egyébként a zeneipar eléggé örülne egy ilyen bloggernek, akinek ennyi követője van és ennyire tudná népszerűsíteni a zenekarokat.

A könyvet keressétek a Líra hálózatában!