2018. június 21.

Nekünk Orfű

Minden évben egyszer látjuk, néhány napig, mégis a lelkünk második otthona Orfű. Miért?

Mert megérkezünk a szerpentineken Pécsen keresztül, csordogálunk le és fel a kacskaringós utakon és ahogy közeledünk, úgy érkezik meg a nyugalom minden apró sejtünkbe. Mert úgy nyújtózkodnak a tavak a dombok közt, mint macska a radiátor réseiben.

Mert mindegy, kitől veszünk ki házat erre a pár napra, hatalmas mosollyal köszönt minket és senki sem gondolja azt, hogy romboló fesztiválozók vagyunk. Mert beülünk bármelyik strandbüfébe és olyan jól esik a hamburger meg a palacsinta, mint soha máskor, és úgy isszuk az alma- meg a rozéfröccsöt, mintha különben szomjan halnánk. Mert itt soha nem érezzük, hogy sietni kellene valahova, mégis mindig odaérünk, ahol lennünk kell. Mert a néni, akinek elálljuk az útját a csomagjainkkal a faluban, a bocsánatkérésünkre azt válaszolja, hogy semmi baj, érezzétek jól magatokat! Mert a kisboltos, amikor finoman megkérdezzük, hogy csak olyan borokat tart-e, amiket a polcon látunk, azt mondja, hogy éppen most írja a holnapi rendelést, diktáljuk be, ha másmilyet is szeretnénk.

Mert ha az idő kegyes, és a nap is visszamosolyog ránk, napközben megfáradt tesünket ellazíthatjuk a tó hűs vizében, az esti alvási órákat pedig pótolhatjuk egy jó kis, semmihez sem hasonlíthatóan pihentető parton szunyálással. Mert legyen bármilyen aquapark és csúszda bárhol, meg mondjon bárki bármit, nem kell nekünk semmilyen medence, ha egy olyan csodás édesvízi tóban csobbanhatunk a halakkal, mint az orfűi tó.

Nekünk Orfű a nyugalom, meg egy évben pár napra maga a varázslat.

jen és leila