2018. szeptember 16.

“Amit egyedül csinálok, az is lehet elég jó” – interjú Ligeti Gyurival az Álomgyárról

Ligeti Gyuri neve a magyar zenében sok helyről, színpadról és a háttérberkekből is ismerős lehet: a legtöbben talán a The Puzzle, a Zagar vagy a We are Rockstars nevű formációkból ismeritek, az utóbbi pár évben pedig olyan zenekarok mellett producerkedett, mint a 30Y, a Blahalouisiana, a Bagossy Brothers Company vagy a Twentees, hogy csak párat emeljünk ki. Tavaly novemberben pedig valami újba fogott: saját néven, saját anyaggal, vagyis egy szólólemezzel jelentkezett, egy intim, elmélyülős anyag formájában, most pedig nem tudtuk nem felkapni a fejünket a tényre, hogy mindezt elkezdte zenekari formába önteni, Ligeti Gyuri Álomgyára néven. A csapat már ki is adta első lemezét ebben a felállásban Kegyetlen csodák ideje címmel, de hogy akkor most hogy is van ez és miért, azt már inkább megkérdeztük tőle magától, olvassátok!

cover: Jancsikity Gergely

Az előző lemez, amivel jelentkeztél, Ligeti Gyuri szólólemez volt, a Return to Alexandria. A mostani felállás pedig a Ligeti Gyuri Álomgyára névre hallgat, de mintha ez is a szólókarrier folytatása lenne, és a felvételeken is csak Te játszol. Most akkor hogy is van ez?

Igen, éreztem, hogy ez fog okozni egy kis fejvakarást… 🙂 Valójában nagyon egyszerű a dolog. Amíg nem volt az Álomgyár, addig természetszerűleg magam csináltam mindent. Amúgy először 3 éve találkoztam a lányokkal, hogy szeretnék velük zenélni, de sosem jött össze miattam. Volt 2 másik zenekarom és nem is hittem már benne, hogy lehet még nekem egy saját zenekarom, amit én találok ki, hogy milyen legyen. Tartottam az egésztől. Az Álomgyár előtt sosem játszottam általam alapított zenekarban. Mindenhova csak bevettek, úgyhogy az első lépes az volt, hogy újra elkezdjek hinni magamban, hogy amit egyedül csinálok, az is lehet elég jó. Az áttörés talán az volt, hogy a Petőfi elkezdte játszani az Alexandriáról a 350-et rotációban. Ott billent át a dolog, hogy akkor talán mégsem vagyok egy senki, aki csak a hülye ruhái, meg fura viselkedése miatt érdekes. A következő lépés az volt, hogy összeszedtem a darabjaimat, ami az Alexandrián van dokumentálva elsősorban, de annyira aprók voltak a darabok, hogy még egy lemezre való szedegetést kellett megejteni, de egyedül, mert ezt nem lehet másképpen. Először magammal kellett tisztába kerülnöm, hogy mi történt az elmúlt 2-3 évben velem és hogy van tovább ebből a kakiból. Ebbe belerángatni másokat nem lett volna fair, főleg nem úgy, hogy még nem voltak a barátaim, nem ismertek csak a színpadról. Simán képzelhették volna, hogy egy mániás-depressziós félbolond öreg-gyerek akar tőlük valamit… Tehát ez a lemez az Alexandria egyenes folytatása. Minden dal, az utolsó hangig, még akkor is, ha a hangszerelés, stílus, nyelv teljesen más is. Ugyanarról szól ez a lemez, mint az Alexandria. Viszont ugyanakkor már tudtam azt is, hogy ez az, amit szeretnék csinálni igazán, ez a fajta zene, és azt is, hogy ehhez zenekar kell. Az Alexandria dalait sohasem akartam színpadon játszani, mert tudtam, hogy nem tudnám, de ezeket – 2 kivételtől eltekintve, amik ugyanannyira fájtak, mint az Alexandria legtöbb dala – igen. De csak azért, mert ez rock zene, vagy minek mondják… Meg valószínűleg azt is éreztem, hogy elég lesz az önsajnálatból már, 15 leadott kg után, így aztán megpróbáltam összekapni és kihúzni magam a hajamnál fogva abból a bizonyos barna löttyből… De a terv mindig is a trio volt ezzel a két lánnyal, akikben azóta hittem, mióta először megláttam őket.

fotó: Hinkelmann Alexandra

Hogyan találtad meg a két csajt magad mellé, akik még a zenekarod tagjai?

A Krisztit (Lahucsky Krisztina, a Holy Chicks gitárosa – szerk.) a TV-ben láttam először, egy MÜPA-s közvetítés ment és a Compact Discoval játszott. Rögtön kinéztem magamnak, hogy ő kell, hogy legyen a basszeros! 😀 Én gitározni akartam, meg énekelni, de vele akartam zenélni, így az első adandó alkalommal, mikor találkoztunk egy fesztiválon, leszólítottam és rákérdeztem, hogy lehetne-e erről szó, hogy basszeron játszana a zenekaromban… Azt mondta, gondolkozik rajta, de nem tud. Én meg tudtam, hogy tud. Mikot (Mikolai Petra, a hajdani Kalef dobosa – szerk.) Kriszti ajánlotta, hogy szerinte nincs jobb az országban. Elhittem neki, de aztán meghallgattam suttyomban pár koncertfelvételet és nyugtáztam, hogy jól látta. Akkor találkoztunk, megbeszéltük, hogy hamarosan összehozzuk az első próbát, aztán jött a 2-3 év jegelés és idén, mikor visszatért egy kis energiám végre, újra megkerestem őket, hogy akkor vágjunk bele. Már nem nagyon hittek nekem, de aztán mégiscsak eljöttek velem próbálni. Ők tudták a számokat, én nem. De mostanra kezdek felnőni hozzájuk…

Én nagyon örültem a magyar nyelvű szövegeknek, és szerintem a többség szívéhez könnyebb is így eljutni. Neked miért így jöttek ezek a dalok, hogy állsz most az angol-magyar dalszöveg kérdéskörhöz?

Nem is tudom… Talán úgy, hogy “tartalomhoz a forma”. Így szokták mondani. Ez nem annyira “indie”, mint amit eddig megszoktak tőlem, amit nehéz magyarul játszani. Az indie egyáltalan nem szövegcentrikus zene, még sokszor az angol rajongók sem tudják, mi a pontos szövege egy angol zenekar adott dalának. Ennek a zenének meg vannak magyar gyökerei is, volt pár ilyen zenekar már itthon is a 60-as-70-es években, szóval könnyebb volt magyar szöveget írni, meg úgy is voltam vele, hogy legyen minél egyértelműbb ezúttal az üzenet. Mert ezek a dalok üzenetek, ha úgy tetszik: levelek. Semmi művészieskedés, amit amúgy is utálok, csak szimpla közlés, amit sem szóban, sem levélben nem tudtam leírni annak, akinek szólnak. Ehhez csak hozzájön, hogy körbenéztem egy nap és láttam, hogy nagyon sokan körülöttem ugyanebből a barna léből próbálnak kikapaszkodni, amiben én is nyakig voltam és gondoltam, ha magyarul lesz, az könnyebben segíthet másokon is, hogy lássák: nincsenek a problémáikkal egyedül és segítsük egymást, ezért vagyunk emberek.

fotó: Jancsikity Gergely

Sok menő zenekarnak vagy a producere, “külső” füle. A saját dalaidat mennyire hallgatod ilyen értelemben szintén “profin”? Lehet-e egyáltalán máshogy hallgatni bármit is szerinted?

Na látod, ez is egy jó kérdés…! Mi az, hogy profin…?! Mit tudom én, hogy hallgatok zenét?! Ez kialakult 1-2 éves koromban és azóta így hallgatom. Azt se tudom, hogy tanultam meg járni, csak úgy megy magától… Arra se kellett megtanítani – ha jól emlékszem -, hogy el ne felejtsem dobogtatni a szívem! 🙂 A saját dalokkal annyiban más a helyzet, hogy azokat egyszerűen nem hallgatom. Egy hete megjelent a lemez, itt van nálam pár darab, de ki sem vettem a kocsiból! 😀 Bent csücsülnek a hátsó ülésen. Akkor hallottam őket utoljára, mikor a Szebi ( – Szabó Szebasztián, ő készítette a master felvételeket ) átküldte a végleges verziókat. Ezeket nem kell hallgatni, ezek bennem vannak, vagy meginkább: ezek én magam vagyok. Inkább más zenéjét hallgatom!

Kint a lemez. Ezek után mi történik az Álomgyárral?

Volt már egy koncertünk Kaposváron, ami életem koncertje volt eddig. Soha nem éreztem magam ennyire jól színpadon, ennyire felszabadultan. A lányok csodálatosak magánemberként is, valószínüleg ez is nagyban segíti, hogy ilyen gyorsan – 5 hónap alatt – igazi zenekar lettünk. A következőkben jó sokat szeretnénk játszani, sok koncertet, utazást, baromkodást, a szokásos zenekaros dolgokat, aztán remélhetőleg jövőre már játszhatunk fesztiválokon is, meg az is biztos, hogy nekiállunk az első igazi közös Álomgyár lemeznek is.

Kövessétek az Álomgyárat a facebookon, hallgassátok első lemezüket a stream oldalakon, és véssétek be november 3-át a naptárba, ahol a Blahalouisiana előtt játszanak majd!