Ha egy már évek óta porondon lévő, saját zenekarában frontembereskedő, kamaszkorán túllévő pasi egyszer csak szólólemezzel jelentkezik – a zenekarral és a pasival való viszonyhoz képest persze – a kíváncsiság és az öröm mellett azért talán a jogos félelem is bennünk lehet: ugye most nem az jön, hogy valaki, aki egy zenekarban nem tudott kiteljesedni, most aztán végre menthetetlenül hozzánk vágja az eddig a farmerzsebében felhalmozódó hatalmas igazságokat?

Mivel jelen történet főhőse Egyedi Peti, mi tagadás, azért a félelem beigazolódására nem nagy pénzben fogadtam volna: a  magyar paletta egyik talán legmegfontoltabban előrehaladó, végtelenül jó ízlésű pasijáról van ugyanis szó, egy ezer közül is felismerhető hanggal. Még felsorolni is sok, honnan ismerheti az egyszeri zenerajongó: elsősorban az Óriás frontembere, de a Rájátszás oszlopos tagja is, meg például volt már közös dala a Péterfy Bori & Love Banddel is, és a háttérszakmában is aktív, például a Fishing On Orfű fesztivál kommunikációjáért felelős. De ami meg persze most a legfontosabb: egyedül, egyszál gitárral is fel szokott lépni. Szóval, a lényeg, hogy ha valakinek, neki már bizony tényleg érett a szólólemeze. 

Gyűltek már a saját dalok jó ideje, volt már saját facebook oldal, saját név, és miután kiment a hír, hogy egy darabig nem lesz Óriás koncert, és legutóbbi interjúnkban Peti elárulta, hogy ez alatt számíthatunk a “kizárólag belső” indíttatásból született saját lemezére – na akkor már tényleg nagyon elkezdtük nagyon várni ezt.

A saját néven el is meditálnék már rögtön egy kicsit, hiszen sokat elmond a dolog jellegéről a végig nehezen mondható hosszúságú, frappánsnak szerintem barátok közt sem nevezhető rövidítéssel bíró elnevezés, ami egybegyűjti Egyedi Peti szólóban kiadott dalait: Mindenkinek Megvan A Maga Története, vagyis MMAMT. Őszintén szólva szerintem ez egy indokolatlanul körülményes név, és bár még sajnos nem szegeztem neki az érintettnek a kérdést, hogy miért ezt választotta (amúgy is, Jenivel már megbeszéltük, hogy próbálunk leszokni a “miért ez a zenekar neve?” kérdésről, aminél kevésbé eredeti talán nem is nagyon van), megérzésem alapján arra jutottam, hogy ezzel is a saját személyének az agyonhangsúlyozását próbálja elkerülni a szerző.

És ez viszont akár tudatosan emiatt lett így kitalálva, akár nem, a dalokat hallgatva is talál, szóval megadom magamnak a pontot: nincs pátosz, nincs öncélú hangoskodás és megmondás – van helyette egy érzékeny, a világra, és benne a szerző saját maga helyére finoman reagáló, csodaszép lemez. A lemez szót is fontos hangsúlyozni, mert ez tényleg olyan, amit van értelme egyben hallgatni: a daloknak közük van egymáshoz, szép ívet rajzolnak ki, az elejétől a végéig. Ez talán így leírva nem hangzik nagy dolognak, de mivel 2019-et írunk, jellemzően az eldobható egydalok világát, szerintem nagyon is az. Egyáltálán nem egy hangos, pofánkba kiabálós lemezről van szó, aki esetleg csakis és kizárólag az Óriásból ismeri hősünket, talán nem is kifejezetten az elvártat kapja – de fontos kihangsúlyozni, hogy aki pedig az egyszálgitáros meg a szerzői kifejezésektől már kezd is elnyomni egy ásítást magában, szerencsére szintén csalódni fog.

Csendesen, szinte suttogásból indulunk: Meztelen, ez a címe a kezdésnek, ami tökéletesen meg is alapozza a hangulatot: azt üzeni, ha szeretnéd a titkaimat, figyelj ide rendesen. Az első “óje” érzésem (vagyis a hivatalos, mesterségesen nem előidézhető, biztos szerelembe esés érzése egy zeneművel kapcsolatban, amit gyakran kísér libabőr) a második dalnál, a Türelemnél érkezett, az “álljunk meg megállni” sornál, ami egyszerűen nagyszerű, aztán a negyedik dal az, a Nem érted, amelyiknél végig kitart. Szóval nem rossz, na. Aztán utána a következő pár dalra nem is megy sehova ez az érzés: az Ez egy ilyen világ, a Jóemberek és a Csak a miénk, amiben Péterfy Bori hangja is felcsendül (végre van még egy duettjük), és az amúgy valahol legszomorúbb, de önironikus köntösbe bújtatott El kell mind nagyon erős darabok. A szövegek személyesek, konkrétak, közvetlenek (amire rásegítenek az itt-ott felbukkanó káromkodások is), mégis örökérvényűek, könnyen azonosulhat velük bárki. Az utolsó harmadára a lemeznek kicsit felhangosodnak a dalok és egy árnyalattal még mélyebbre mennek; mintha egyre több lenne a magunknak szegezett kérdésekből is. A Nem éneklek semmiről és az egyetlen nem Egyedi Peti által írt szövegű Sanzon, ami Kemény István nevéhez fűződik, picit viharosabb vizekre visz, illetve itt, a lemez utolsó dalai között kap helyet a talán a leginkább Óriás dalnak is beillő, dinamikus Híd is. A legeslegvégére aztán megkapjuk a feloldást:a legutolsó, a Folyó kellőképpen lecsillapítja az eddig felkorbácsolt belső vizeket és kedélyeket, és visszatérünk vele az origóra. Puha, meleg pulóver ez a lemez a léleknek, ami nem tolakodik az arcodba az élet fontos igazságaival, de szép nyugodtan elmesél párat, ha odafigyelsz rá.