2022. április 25.

Az első lemeztől az utolsóig – Kollár-Klemencz Lacival búcsúzunk a Kistehéntől

2022. április 29-én véget ér a Kistehén zenekar idén éppen 20 évesre kerekedett története a Budapest Parkban. A zenekar a tavalyi Fishing On Orfűn már megtartotta utolsó fesztiválkoncertjét, (ekkor készült interjúnkat itt olvashatjátok), de most pénteken minden idők utolsó Kistehén koncertjére készülnek, mi pedig ezzel az egyik legöntörvényűbb, legkacskaringósabb pályájú, legalterebb magyar zenekartól búcsúzunk. Némi vigasz, hogy a végtelenül produktív dalszerző-frontember Kollár-Klemencz Lacit számtalan formációjában a jövőben is láthatjuk, és néhány koncertjén minden bizonnyal továbbra is felcsendülnek majd Kistehén dalok. Most, a búcsúkoncert alkalmából végigvettük vele a zenekar diszkográfiáját, ő pedig mesélt. Kedvenc dalairól, a lemezek fogadtatásáról és minden másról is sztorizott – végtére is, a lemezek története tulajdonképpen a zenekar története.


Zene a nyulaknak (2002)

Ez az album úgy született, hogy egy olyan albumot kellett csinálnom, amin rajta van a Kistehén dal, de közben tökmindegy milyen zenéket teszek még mellé. Ha most ránézek erre az időszakra, egy nagy keresgélésre emlékszem, de közben már  csomó olyan dolog van rajta mégis, a lakodalmas ritmusoktól az ironikus szövegekig, amik később továbbmentek a Kistehén életművén. Szóval az alapjait mindennek mégis sikerült már letenni ezen a teljesen zilált lemezen. Például az Elment az autó már olyan, mint a Kistehén második időszaka, a 2010 utáni, és ezt játszottuk is akkoriban. Vagy nagyon érdekes például a Kata, ami egy minimál dal, amiben gyereksírás és eső is hallatszik, annak például olyan a világa, mint amit én most a kamarazenekarral csinálok. Érdekes visszanézni, hogy ezen az első albumon már minden ott van, a teljes idiotizmustól kezdve, amiből az Én vagyok a Kistehén is született, egészen az akusztikus zongorához fordulásig, amihez hasonlót ma csinálok.

Csintalan (2005) 

Ez egy érdekes album, már a megszületésekor egyből megkérdőjelezhetőség vette körül, hogy ki mit tud és mit fog ezzel kezdeni. Nagyon sok benne az irónia, de nem egy direkt kifordított világ ez, nem egy Belga jellegű dolog, ahol nagyon nyíltan, világosan van benne az irónia mindenben, hanem inkább az volt benne, hogy egyszerre fogadom el és figurázom ki a mulatós kultúrát – ettől volt őszinte, hogy egyszerre vette komolyan és nevette ki önmagát. A barátaim és a közvetlen környezetem nagy része elég furcsán nézett rám, hogy miért csinálok ilyen zenéket. Volt aki konkrétan kiakadt, például a Varga stúdióban együtt dolgoztam akkor egy barátommal, aki írt egy forgatókönyvet egy filmhez amit én rendeztem, na ő konkrétan letagadott, hogy

ilyen kapcaszagú, csizmarecsegős, rossz zenét hogy vagyok képes csinálni.

A Szájbergyerekre is emlékszem, hogy még a Lehoczki Karcsi, az akkori dobos is mondta, hogy ez most komoly, ezt tényleg játszani fogjuk? Én meg mondtam, hogy persze, jó lesz ez. Az igazi volt az első olyan dal, amire egy barátom azt mondta, hogy ez milyen jó, meg milyen érdekes a szövege, erre azért emlékszem, mert a közvetlen környezetemből kevés jó visszajelzés érkezett akkor. Erről a lemezről a kedvenceim egyébként A teve követ, Az igazi, a Csintalan és a Bigyó.

Szerelmes vagyok minden nőbe (2006) 

Érdekes így visszanézni, hogy a dolgok, amikhez ma leginkább húzok, azok lépten-nyomon a régebbi albumokon is felbukkannak már. Erről az albumról például az Olvad a csoki egy az egyben olyan, mint egy mai kamarazenekaros dal, nem is értem, hogy ott miért nem játsszuk, teljesen az a világ. Talán még vonósokat is felvettem már akkor hozzá, és a Valkó Bélával, akivel ma is dolgozom, mint csellós, már ebben az időszakban megismerkedtem. Az Olvad a csoki mellett a Szája íze még a kedvencem erről a lemezről, kicsit mindkettő ki is lóg talán az egész albumról. Nem azt mondom, hogy az agyonjátszott, vagy a jobban ismert dalokat nem szeretem, csak rejtetten mindig ezek felé a dalok felé húzódtam, koncerten is mindig ezeket szerettem legjobban játszani. Ez jellemző egyébként az összes albumra, hogy az én kedvenceim soha nem váltak igazán a közönség kedvenceivé.

Picsába az űrhajókkal (2010)

Nekem az egyik legfontosabb dal erről az albumról a Kék busz, szövegileg és zeneileg is, ebben úgy érzem nagyon összeállt minden, amit szerettem volna. A Tanulni még!gel kapcsolatban szintén hasonlóan érzek, ez a két dal írja le nekem leginkább azt a korszakot, amikor ez a lemez íródott.

A Tanulni még!et a mai napig játsszuk, azt a közönség is szereti – összetalálkozott a közönség és az én szeretetem ennél a dalnál. Ez nagyon nagyon ritka, ez talán az egyetlen olyan Kistehén dal, amivel kapcsolatban ezt érzem.

Persze még így is a hallgatottsága számokban összemérhetetlen a Jó csávó a Márkóval meg ezekkel, de a Tanulni még!-nek úgy érzem, van kellő ereje, összecsengenek eléggé a dolgok benne, és a közönség is teljesen érti, ami az én szándékom volt vele. Általában azokról a Kistehén dalokról, amik híresebbek lettek, vagy előre lehetett tudni, hogy sikeresek lesznek, vagy éppen az ellenkezője, teljesen kiszámíthatatlanul, valamiért és valahogyan felkapták őket. Amelyik viszont szerintem igazán jól sikerült, ami igazán olyan lett ahogy én éreztem a dolgokat, és ez mind benne van a dalban a zenében és szövegben is, nekem azok a legfontosabbak. Az, hogy a kétféle “sikeresség” általában nem egyezik, valahol nagyon is természetes, mert ha valami sikeres lesz, az általában attól lesz sikeres, mert valami nagyon egyszerűen van benne megfogalmazva, annyira egyszerűen, hogy már sikeres is tud lenni, és a tömegkultúra részévé tud válni. Nagyon nagyon jó esetben és nagyon nagyon ritkán ez egyfajta kikristályosodás, amikor tényleg beérik és megtörténik valami, és ez pont összehangolódik azzal is, amire a világnak épp szüksége van. Remélem, nem félreérthető, de a siker egy elrontottabb valami alkotói szempontból nézve, számomra nem a jó minőséget jelenti általában, ha valamire hirtelen sok millióan rákattannak. Nem azt gondolom ilyenkor, hogy valamit sikerült jól kikristályosítani, hanem épp ellenkezőleg, hogy sikerült valamit nagyon leegyszerűsíteni, amire sokan rá tudnak kattanni.

Elviszlek magammal (2012)

Ezt a lemezt nagyon erősnek érzem most is, olyanok a dalok rajta, amiken nincs megalkuvás. Nincsenek direkt poposra vett, könnyen értelmezhető dolgok rajta, majdnem minden komplikált, elgondolkodtató, bonyolult és feldolgozandó. Dolgozni kell azon, hogy az ember ezeket a dalokat megszeresse, még az Ezt is elviszem magammal esetén is. Míg az előző lemezen, a Picsába az űrhajókkal!-on még voltak a tánczenekaros korszakból árcsúszott hangulatok meg popularitás, ezen az albumon ilyen már nincs. Erről az albumról bármikor bármelyik dalt szívesen eljátszom. Ez egy érdekes dolog, egy folyamat, hogy úgy csinálod már a dalokat egy idő után, hogy tényleg már csak arra figyelsz, hogy neked mi az igényed, és te mit szeretnél hallani, játszani és énekelni, és a zenészek is olyanok körülötted, akikben szintén megvan ez az igény, és ők is az értékes dolgok felé nyomnak. Ennél az albumnál a Vajdovich Árpi és a Bujdosó János kifejezetten kritizálták folyamatosan a szövegeket, amit jól tettek, hiszen ezen az albumon van két Erdős Virág szöveg is, ami mellé fel kellett nőnöm a többi szöveggel. Ezekben a dalokban az új zenekar színvonala a helyén volt már nagyon, és egyértelmű volt, hogy

ez már nem egy lakodalmas, hanem egy alter zenekar, és a közönség és mindenki más is ebbe a kategóriába tette már a Kistehenet. 

Szomjas nők (2014)

Ugyanazt az utat folytattuk ezen a lemezen, amit előtte, az Ezt is elviszem magammalnál elkezdtünk. Erről egyértelműen a Felemel a kedvenc dalom, aminek az üzenete nagyon fontos számomra, és a mai napig próbálom megjeleníteni ezt koncerteken. Ezt az egész albumot úgy csináltuk, hogy majdnem mindent élőben vettünk fel, és minden szám közé direkt tettünk zenei betéteket, amik teljesen szabad zenélések voltak, ott, a stúdióban. Az egyik ilyen szabad zenélés alkalmával született a Felemel, egy improvizációból, számomra ezért is különleges.

Bocsánat (2018) 

Egyértelműen az Öntsd le sóval áll hozzám erről a lemezről a legközelebb, ami az egész albumot is jól leírja szerintem. Ez az album a legszabadabb albumunk: az a dolog, ami már elindult az Ezt is elviszemmel, itt teljesedett ki. Ez egy teljesen szabad és öntörvényű és nyitott lemez, minden elemével. Nincs rajta semmilyen fölösleges kör és próbálkozás, hanem az egész komplett, érett emberek érett zenélése, mielőtt abbahagyják a munkát együtt. Ez a csúcsa számomra a Kistehén 20 évének, ebben benne van minden. Minden szándék, minden szeretet, minden könnyedség, minden összetettség és minden sokrétűség, ami a Kistehén maga.

Minden idők utolsó Kistehén koncertjéről itt találtok meg minden infót.