Eseménydús volt az idei Fishing on Orfű harmadik napja is. Tapasztalt fesztiválozóként, anyukaként, külföldön élőként, a húszas éveket elhagyva már jól tudjuk, nem lehet mindenhol ott lenni és nem is szabad törekedni rá. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, amikor az ébredéstől az ébredésig csupa remek program van, bár úgy fair, ha megjegyezzük, a szervezők törekedtek arra, hogy ezek között bőven legyen olyan, ami leföldel, megnyugtat, átmozgat vagy befelé irányít az éjszakai pörgések, alkohol és végtelen mennyiségű inger után. Az idei polaroid-projekt erre is hívja fel a figyelmet: találjunk nem kevesebb és nem feltétlenül több, mint egy pillanatot, amikor igazán ott és jól érezzük magunkat.
Leila a közös locsolkodás élményét választotta:
Tegnap elég gyorsan megtaláltam a pillanatot, amit rátehetek Nektek a mai polaroidra, ugyanis sikerült egy tökéleteset átélnem a délutáni Kolibri koncert közben. Senkinek nem újdonság, mekkora forróság tombol a napokban itt Orfűn is, amire az egyik legkedvesebb megoldás, amit láttunk, az egy tűzoltóautó képében járt körbe locsolni mindent és mindenkit. Nem tudom, ezt önszorgalomból vagy a szervezők leleményessége folytán csinálták, de osztatlan sikert aratott. Arra viszont nem hiszem, hogy valaki külön számított, hogy ennek az eleve csodás dolognak a még csodásabb mellékhatásaként random mozgó szivárványokat is gyártanak a tűzoltók a fesztivál különböző pontjain. Szóval, Kolibri zenéjére oldalra nézve egy ilyen szivárványt látni eléggé menő volt, nem mintha a zenekarnak szüksége lett volna holmi plusz szivárványra ahhoz, hogy emlékezetes legyen a koncertjük. Azt hiszem, szűk egy éve láttam őket utoljára, amihez képest egyértelműen szintet léptek a mostani kibővített zenekari felállással, viszont ez mit sem vont le a főhős, Bognár Bandi őszinte mosolyából és közvetlen stílusából. Ez a mindenkire ható kedves aura kellemes ellentétben van a dalokkal, amik megdöbbentően húsba markoló érzésekről és mindannyiunknak fájóan ismerős élethelyzetekről szólnak. Köszi Fishing, hogy átélhettem.
Jeni is egy egyszerű momentumot fotózott le:
Éppen tegnap írtunk róla, hogy nem sokkal a kezdés után elfogytak az idei Fishing on Orfű repoharak. Az Analog Balaton-koncert vége felé a nagyszínpad feletti sátorpultnál álltam, amikor megláttam egy kupaccal belőlük. Szerencsém volt, mire sorra kerültem, még tudtam venni. Eszembe jutott, mennyit mérgelődök, amikor otthon a konyhaszekrényt kinyitva garmadával dőlnek rám a repoharak, mindig megfogadom, hogy csak néhányat hagyok elől, a többit jól elpakolom valahova. Aztán átjönnek a barátaim, vagy piknikezni indulunk, felnyúlok a poharakért és kivétel nélkül mindegyikre ránézve eszembe jut róla a fesztivál, a koncert vagy az esemény, ahol szereztem őket. Vannak kedvenceim – például a ’19-es Fishing -, amiket mindig keresek köztük. Ez – az eddigi szerintem legszebb – pohár is fejbe fog vágni párszor, vagy kishíján beleesik a levesbe, ami a konyhaszekrényt alatt fől, ahol ezeket tartom, és remélem minden ilyen alkalommal eszembe jut majd, ahogy együtt éljük túl és át az idei hőhullámot, vagy az, ahogy a Könnyű című egyik kedvenc Analog-dalomat énekelve sikerült megszereznem.
