A 2008-as Legelő után nemrég új lemezzel jelentkezett hazánk egyik legrégebbi, ám szakadatlanul koncertező alter zenekara, a Pál Utcai Fiúk, ami tavaly már 35. születésnapját ünnepelte. Az Igazán ez minden címre keresztelt új korong vérbeli PUF lemez lett, amiről alaposan kifaggatuk a frontembert, Leskovics Gábor Lecsót, és arról is szó esett, hogyan öregszik, ha öregszik egyáltalán egy zenekar.
11 év után jelent meg új albumotok a PUF-val, az Igazán ez minden. Bár elmondtad már a megjelenéskor is, de kifejted picit nekem is az okait ennek a sok évnek?
Persze, bár azért azt fontos elmondani, hogy nagy a szórás a dalötletek tekintetében a lemezen: sok dal kész volt már az előző lemez idején is, sőt olyan is van, aminek az ötlete még annál is régebbi, illetve van, ami valóban csak most a felvételek előtt készült el. Az, hogy egy dal mitől működik, az egy másik érdekes téma, de ahhoz, hogy ezekből egy lemez összeálljon, nem elég bizonyos számú dal, ami kész van. Mi szeretünk old school módon lemezeket hallgatni és csinálni is, vagyis az olyan anyagokat bírjuk, amiket elejétől a végéig lehet egyben hallgatni, és nem az van, hogy van két dal, ami fontos, amit játszik a rádió, a többi pedig töltelék. Nekünk az a valami kell, az a varázslat, amitől a dalok összeállnak egy lemezanyaggá.
Mi volt most az a pont, amikor ez megtörtént?
Volt két éve egy koncertfelkérésem, amikor egyszálgitárral kellett volna játszanom, de én elhívtam magam mellé Molnár Balázst, a gitárosunkat is. Egy dobgéppel összeraktunk pár PUF számot, amit ebben a felállásban is el tudunk játszani, de mivel szabad kezünk volt az estén a műsor tekintetében, elővettünk pár olyan ötletet is, amik már megvoltak, de még nem találták meg a helyüket dal formájában. Akkor indult el valami, jöttek további ötletek, elkezdtek egymással működni a dolgok, beszállt a Farkas Zoli is, aki amúgy a dobosunk, de épp zongorázni tanult – és valahogy ez így olyan kohéziót képzett a dalok között, amitől nem csak külön, de együtt is elkezdtek működni. Ha pedig valami így elkezd gurulni, akkor már könnyű – feltolni a hegy tetejére a hordót nehéz, de ha már ott vagy, és elengeded, elindul magától! Szóval itt, ezen a ponton volt meg a lemezanyag, utána még fésülgettük persze a rákövetkező időszakban, de már megvolt az a hangulat, amilyenre szerettük volna ezt a lemezt csinálni. A fésülgetés alatt nem csak a hangszerelést, hanem a szövegeket is értem: ha már megvan az irány, könnyebb ide-oda pakolni egy versszakot, refrént, könnyebb érezni, hogy mi hova illik. Visszakanyarodva a konkrét kérdésedre: nyilván, ez bármennyire is összetett folyamat, nem kellett volna, hogy 11 évig tartson, nálunk alapvetően azért alakul így, mert bár a PUF mindannyiunk életének egy fontos, mégis csak az egyik része. Mindannyiunknak van családja és más munkája is a PUF mellett, ami vagy egy másik zenekar, vagy civil munka.
Igen, a 11 év azt is sugallja, hogy ez nem egy “megélhetési” zenekar, vagyis ilyen tekintetben nem voltatok rászorulva egy új anyagra.
Így van, bár a koncertezés remekül ment ez alatt az évek is, szóval ilyen szempontból nem volt kötelező nekünk egy új lemez. Az tény, hogy ha én lennék a saját menedzserünk, akkor már többször agyvérzést kaptam volna magunk miatt! (nevet) Stratégiailag semmiképp sem ez a legjobb módszer, ilyen ritkán kijönni lemezzel, de nálunk ez most így alakult.
Milyenek lettek szerinted a dalok mondjuk a régebbiekhez képest, illetve mit szól hozzájuk a nagyon kiéhezett közönség?
A közönség visszajelzéseit még nem tudjuk, hiszen egy hete jelent meg a lemez, bár nyilván a koncerten már játszott dalokat már régebb óta ismerik. Szerintem, aki szerette az előző albumainkat, annak ez is be fog jönni. Ha az én véleményemet kérdezed, akkor csak azt tudom mondani, hogy ha én nem érezném azt, hogy ezek jó dalok, mind a 14, akkor egyik se kerülhetett volna fel a lemezre. Én nagyon büszke vagyok erre a lemezre!
Nekem az volt a benyomásom, végighallgatva a lemezt, hogy ez inkább egy középtempós, nyugisabb anyag lett.
Érdekes, már más is mondta, lehet, hogy így van, végülis 40-50 év között van a zenekar tagjainak az átlagéletkora! (nevet) Én ezt annyira nem érzem egyébként, a többi lemezünkön is vannak lassú dalok, és ha most vennék egy papírt meg egy ceruzát és felírnám a bpm-eket, szerintem nem lenne nagy különbség. De ha nincs is igazam, az sem zavar, őszintén szólva! Nem hiszem, hogy olyan dalokat kellene írnom, mint 17 évesen. Nick Cave lemeze, amit a fia halála után írt, ami annyira lassú és mély lett, hogy nagyon nehéz végighallgatni, de én nem hallottam, hogy bárki azt mondta volna, hogy „na ez nem olyan jó lemez, mert nincsenek rajta ugrálós számok”. Koncerten ő is játszik olyanokat is, de ez meg pont egy ilyen anyag lett. Én azt gondolom, hogy egy zenekar életébe, pláne, ami lassan 40 éves lesz, belefér, hogy ilyen meg olyan lemezeket is csináljon.
Van kedvenc dalod esetleg az újak közül?
Mindig más. Most nagyon sokat próbáljuk az új dalokat, készülve a lemezbemutató koncertre, úgyhogy próbáról próbára változik, hogy melyiket érzem a legjobbnak, hallgatva pedig szintén változó, de nem mondom melyik az aktuális kedvenc, mert akkor a többi dal megsértődik! (nevet)
Kötelező kérdés: miért ez lett a lemez címe? Végighallgatva a lemezt kiderül, hogy ez nem is egy dal címe, hanem egy utolsó sor.
Igen, az utolsó dalnak van ezzel vége. Amikor kész voltak a dalok, és már a végső simogatás zajlott, akkor raktuk össze a sorrendet is. Így végighallgatva az egészet tetszett meg ez az utolsó mondat: Igazán ez minden. Persze ilyenkor bele kell gondolni, hogy mit üzenünk ezzel, és szerintem benne van ebben az, hogy ezek vagyunk most mi, itt tart a zenekar. Fontos, hogy nem lesajnáló hangsúllyal olvasandó sor, hanem hogy tényleg az van, hogy ebben a lemezben minden benne van, ami most vagyunk. Nem is egy lezárás ez, aminek szintén esetleg értelmezhető, hogy ennyi, több nem lesz, mert biztos, hogy lesz! (nevet)
Mesélj picit az albumborítóról is légyszi! Megmondom őszintén, kicsit meglepődtem amikor megláttam – nem biztos, hogy egy unikornis jut eszembe először a PUF-ról.
A szigethalmi piacról kaptam egy tollat, amin ez a világító unikornis van. Nyilván meg kellett venni, olyan hülyén nézett ki. Amikor csináltuk a dalokat, azt vittem be jegyzetelni magammal, és mondta a Balázs, hogy milyen jó tollam van, vicceskedtünk rajta egy darabig, aztán a telefonommal is lefotóztam ahogy világít és egyből azt mondtuk: kész a lemezborító. Talán pont azért is választottuk, mert ez valószínűleg az egyik utolsó dolog lett volna, amit bárki a PUF-hoz kapcsol de persze azért azóta ehhez is kitaláltunk már egy csomó háttérsztorit, mit is jelent ez, például hogyan mozdítjuk ki a helyéről a világegyetemet az unikornis szarvával, de ez még nincs teljesen kidolgozva! (nevet)
Kijött két klip is már az új lemezről, a Kérnéd, meg a Vaktyúk. Ezeknek a történetét elmeséled?
A szövegvideó jött ki először, erre a lányom hívta fel a figyelmem, hogy az olyan zenekarok, ahol fontos a szöveg, külföldön is meg itthon is szívesen jelentetnek meg szövegvideókat, és ez az ötlet nekem nagyon megtetszett, ez lett a Kérni. Ezen kívül viszont szerettünk volna egy sztoris klipet is, végül azért a Vaktyúkhoz csináltunk, mert talán annak a dalnak az üzenete, a hangulata köthető leginkább a régebbi PUF dalokhoz. Emlékszem, hogy amikor írtam ,pont olyan hangulatban voltam, mint 18 évesen, amikor a Bál született. Géczy Dáviddal, aki rendezte, én már a Kiscsillagban dolgoztam együtt párszor, és nagyon szerettem a képi világát, így őt kerestük meg először, én úgy gondolom, hogy jó választás volt. Időközben a Balázs fia is leforgatott egy klipet egy másik dalra és nagyon klassz lett az is, nemsokára azzal is megjelenünk.
Várod már, hogy a közönség is igazán megismerje az új anyagot, most hogy hivatalosan megjelent a lemez?
Igen, már el is indult a lemezbemutató turné. Nyilván itt mindig meg kell találni egy egészséges arányt a régi és új dalok között, de ahogy egyre többen ismerik meg a lemezt, egyre bátrabban lehet ezzel is játszani. A budapesti lemezbemutató mindig egy fontos, kiemelt dolog, ez nekünk november 30-án lesz az Akváriumban. Nagyon fontosnak tarom, hogy egy koncertnek jó íve legyen, hogy tartson valahonnan valahová. Az új daloknak meg kell találni a helyüket a műsorban. Hogy a megszólalás ne nagyon térjen el a lemeztől, vendégeket is hívtunk. Velünk lesz Qka, és Albert Zoli, a fújós hangszereikkel. Dióssy Ákos, akit a PUF-nál a mai napig sikerül zongorista szerepkörbe visszacsábítani a hangmérnökiből, illetve három új barátunk a vokálszekcióban: Kaj Bernadett, Paku Patrícia és Dely Domonkos, akikkel idén már két nagyobb koncerten dolgoztunk és nagyon megszerettük a munkájukat.
Hogy látod, a koncertre járó közönségetek hogyan változik? Inkább olyanok, akik a kezdetektől veletek vannak, így már inkább a 40-es, 50-es éveikben járnak, vagy a fiatalabb korosztály is csapódik folyamatosan?
Ezt nagyon érdekes megfigyelni. Amikor elkezdtünk koncertezni, egy darabig velünk nőtt a közönségünk. Amíg mi 16-20 évesek voltunk, a haverok, a velünk egyidősek jártak, egyre többen, majd amikor 30 évesek lettünk, meg azon túl, elindult egy cserélődés. Az utóbbi pár évben viszont nagyon érdekes módon, azt lehetett megfigyelni, hogy azok az emberek, akik a 90es években jártak a koncertekre, de a család, a gyerekek miatt abbahagyták, újra elkezdtek eljárni, hiszen felnőttek időközben a gyerekek. Ők, amikor kicsit félve, de újra eljönnek koncertre, azt látják, hogy ezek a dalok a mai napig jól működnek és a zenekar az új dalaival is azt a vonalat képviseli, amit 20 vagy 30 évvel ezelőtt. Sőt, nem is csak ugyanarról szól, hanem azóta letisztultabb és jobb zenekar lettünk. Most szerintem sokkal jobbak a koncertjeink, mint régen, de a lényeg, az energia, ugyanúgy benne van.
És Te is így képzeled el magad? Olyan leszel mint Iggy Pop, aki még 70 fölött is felszántja a színpadot?
Szeretnék! (nevet) Nagy kedvencem. De például, amikor itt volt tavaly egy másik ikonom, a Cure, először nem akartam elmenni, mert féltem, hogy csalódni fogok… És milyen jó, hogy mégis elmentem. Nagyon kevésszer éreztem ilyen erőt koncerten, mint ott akkor. Kijöttek, játszottak egy órát, majd adtak egy órás ráadást, majd lementek, adtak még egy órás ráadást, majd lementek, és még egy órát nyomtak. Tehát nyomtak a bácsik egy 4 órás koncertet, de olyan minőségben, olyan energiával, ami felejthetetlen élmény volt nekem. Ezt csak azért mesélem el, mert én is sokszor félek, hogy mi lesz később, és nagyon jó szembesülni azzal, hogy igen, lehet ezt így is csinálni! Én nagyon imádom a zenekaromat, nagyon szerencsésnek tartom magam, amikor ott állhatok a színpadon, a közönségünk előtt, akikből árad felénk a szeretet. Remélem, hogy ez látszik is rajtam, és talán ettől maradunk hitelesek.
A budapesti, november 30-ai lemezbemutató koncertre itt tudtok virtuálisan visszajelezni és jegyeket vadászni!
