A Fishing On Orfűnek annyira bejött a tavalyi két fesztivál, hogy idén is megismételték ugyanazt a forgatókönyvet, ezúttal viszont MiniFishing helyett a júniusi fesztivál után a Kispál és a Borz tért vissza egy két (a támogatói nappal együtt három) napos happeninggel. Ahogy tavaly, úgy idén is bejött ez a felállás, és mindkét esemény sold outtal nyitotta kapuit.

Hazafelé megállapítottuk, hogy a Kispál On Orfű tényleg “csak” az volt, ami a nevében benne van: bár volt pár koncert  a fő eseményen kívül, nem próbáltak úgy tenni, mintha a fő attrakció nem egyértelműen a Kispál és a Borz lenne. A nyilván működő nagyszínpad mellett az Amondó, a Borfalu és a Tűzhöz közel között ingázhattunk picit ebben a két napban. Kifejezetten pozitív élményként a fő műsorszámon kívül a Galaxisokat emelném ki, akiknek egészen jól állt a nagyszínpad, és Ian O’ Sullivant, aki koncertje végén lepattant gitárjával a Tűzhöz közel színpadról, és még mindig zenélve arra buzdította közönségét, hogy együtt vonuljanak le a közvetlen utána kezdődő Kispál koncertre szombaton.

És ha már Kispál: aki ezeket a sorokat olvassa, annak szerintem nem kell különösebben bemutatnom a zenekar jelentőségét, dalszövegei kultikusságát, Kispál utánozhatatlan gitárjátékát, ezek felemlegetésétől most el is tekintenék. Annyi álljon itt, hogy a 2010-es búcsúkoncert óta ez a hivatalos első visszatérése a zenekarnak, bár Lovasi50-en, vagy a tavalyi MiniFishingen azért néha-néha enyhíthettük kicsit Kispál-hiányunkat. Most azonban a zenekar nem csak egy koncert erejéig tért vissza, hanem az elmúlt időszakban új dalokkal is jelentkezett, és rendesen odatette magát a róla elnevezett fesztiválon – senki nem mondhatja, hogy nem kapott eleget belőlük. Még a péntekre eredetileg Kispál és Lovasiként meghirdetett produkció is végül egy igazi nagyzenekaros Kispál-koncert lett, szombaton két és fél órás műsort nyomtak Loviék, aki pedig már csütörtökön lement Orfűre, még egy főpróbába is bepillanthatott. Mi az utóbbin sajnos nem tudtunk ott lenni, így arról nem tudok nyilatkozni, de a másik kettőről nagyon is. 

Pénteken (spoiler alert) egy szerintem gyakorlatilag tökéletes koncertet láthattunk, ahol Kispál és Lovasi G. Szabó Hunorral és Babcsán Bencével egészült ki, pár szám erejéig pedig Németh Juci is becsatlakozott. A színpad a négy kis kör alakú emelvénnyel, a zenészek a fekete-fehér szettjével, a dallista a Kispál életmű talán dominánsan csendesebb darabjaival gyönyörűen ki volt találva, ám annyira mégsem, hogy az a pillanat és a hangulat rovására menjen. A rétek halványaktól a Kicsi csillagon, a Hellón és a Kapcsolj le mindent-en keresztül jutottunk el a Szívrablásig és a Ha az életbenig, hogy a végén a Naphoz Holddallal gyönyörűen lezárjuk az estét, majd még emeljünk egyet rajta a De szeretnékkel és Németh Jucival. Isteni volt látni a tapintható örömzenélést a színpadon, Kispi robottáncát, Lovasi felszabadult átkötéseit, ugyanakkor koncentrált figyelmét a dalokra, G. Szabó Hunor és Babcsán Bence pedig alázatosan és pontosan, vagyis méltón kísérték a különleges estét. Németh Juci gyakorlatilag berobbant a színpadra többször is, a már említett finálén kívül több dalra is csatlakozott a fiúkhoz.

Talán már a fentieket elolvasva is sejthető, hogy (újabb spoiler alert) nekem a pénteki élményt a szombati, ténylegesen egyetlen visszatérőnek beharangozott nagykoncert nem tudta hozni. Amíg pénteken azt éreztem, hogy ezt a koncertet jól átgondolták, addig szombaton inkább az volt az érzésem, hogy ezt már nem csak át-, de picit túl is sikerült gondolniuk. Bár sok vicces dolgot mondott Bődöcs Tibor zeneipari főispánként előadott beszédében, és nagyon nagy visszhangja is lett ezzel az estének, én valahogy nem gondolom azt, hogy egy ennyire várt koncerten van egy ilyen performansznak helye, és a már skandáló közönség feltétlen ezt szeretné hallgatni az első nagyjából 10 percben, amikor már mindenki felvette a pozícióját a lejtőn, arccal a színpadnak. Nyilván mindannyian tudjuk, hogy Lovasi szokott állást foglalni a magyar politikai életről, azt is tudjuk, mit gondol a NER-ről – azt igazán nem lehet a szemére vetni, hogy titkolózna ez ügyben, én csak azt mondom, hogy egy koncertre, és nem egy stand up-ra fizettünk be, de talán csak én nem szeretem annyira egyébként sem a műfajt. De, ha ez még nem lett volna elég, ezek után a kivetítőn követhettük végig, ahogy a várva-várt zenekar egy Barkasszal érkezett meg a színpadra, amit szintén elég indokolatlannak éreztem, de hát ízlések és pofonok, ugyebár. Ez után végre elérkeztünk arra a részre, amikor a húrok közé csapott a zenekar, ezúttal Szesztay Dáviddal és Bajkai Ferenccel kiegészülve. Ahogy a péntek után várható volt, egy  nagyrészt húzósabb, “hangosabb” setlisttel készültek szombatra, és ami bennem kérdés volt, hogy lesz-e a két napon dalismétlés, már az első dalnál meg is válaszolódott, hiszen egyből a Lefekszem a hóba csendült fel. Nyilván sokan csak szombatra jöttek le Orfűre, ez abból is jól látszott, hogy érzetre nagyjából kétszer annyian voltunk a domboldalon, és inkább őket tartották szem előtt a setlist összeállításakor – gondolták, aki mindkét nap lent van, csak nem bánja, ha kétszer hallja mondjuk a Zsákmányállatot. Ebben igazuk is volt, a közönség gyakorlatilag az első perctől az utolsóig üvöltötte az összes dalszöveget. Nem kellett nagyon körbenéznem, hogy jól lássam a Kispál generációkon való átívelőségének ékes bizonyítékát: jobbra tőlem két 50 körüli pasi állt csillogó szemekkel, terpeszben, és úgy nagyjából két-három számonként odaüvöltötték egymásnak, hogy “ez mekkora zene!”, balra tőlem pedig egy max 25 éves pár táncolt, vagyis inkább ugrált egyébként eléggé zavaróan, akik ránézésre a lány szüleivel jöttek, de nagyjából tízszer olyan lelkesen énekelték a dalokat, mint a szülők maguk. Természetesen volt egy “diszkós” blokk is, az első időszak dalaival és Brautigam Gáborral, ami a legjobb pillanati közé tartozott az estének szerintem.

Mint az elején is írtam, a koncert egy picit túl lett gondolva, a Ha az életben közben például Lovasi összeesett, és egy színészekből álló mentőcsapat imitálta az újraélesztését, ami szerintem nem sokat adott hozzá a dalhoz vagy úgy az egész koncerthez. A zenekar saját retróságát is többször hangsúlyozta a vizuállal – régi tv, Knight Rider és Szomszédok betétdal is felcsendült pár akkord erejéig, ezt sokkal inkább éreztem a Kispál világához illőnek. Mindent összevetve szerintem a Kispál és a Borznak már semmit nem kell bizonyítania, extrán kitalálnia, pláne nem az orfűi közönség előtt: ha kijöttek volna és csak simán játszanak, egy farmer-pólóban, mindenféle felkomf és viccesnek szánt közjáték nélkül, akkor is maximálisan elégedett lett volna mindenki, de végülis az ember a saját fesztiválján, kb 10 évente azt csinál, amit csak akar. Hiányérzet így sem maradt szerintem senkiben, a végefelé, a visszataps előtti Hang és fényt hallgatva én is megbocsátottam és elfelejtettem minden addigi általam feleslegesnek ítélt sallangot, és csak igyekeztem “tökön ragadni a pillanatot”, ahogy Lovasi a vége fotó alatt ajánlotta.