Az idei Fishing on Orfű második napján a száraz forróság kitartott és lassan emelkedett. Megnéztük az ajándéktárgyakat, megtudtuk, hogy idei repoharat szinte alig lehetett kapni, és már szerda délután elfogytak, a bent sátrazók közül néhányan panaszkodtak, hogy rengeteget kell várni a zuhanyzókra. Az az érzésünk, hogy annak ellenére, hogy a fesztivál stabil létszámmal évek óta teltházas, mégis valahogy egyre többen leszünk: a falu közlekedését a feje tetejére állították annak érdekében, hogy a buszok és taxik ki és bejuthassanak, a faluban pedig köztudottan kihalásos alapon öröklődnek a szálláshelyek a fesztivál idejére. A szervezők évről évre tapasztalatokat szereznek és azokat láthatóan használják is, de abban biztosak vagyunk, hogy a Fishing on Orfűnek ez a maximális mérete.
Ma is kattintottunk nektek egy-egy polaroidot azokról a pillanatokról, amik minket a leginkább megfogtak.
Leila az Elefánton lőtt egy fotót, ezt írta róla:
Az Elefánt a tavalyi Fishinget, meg egyébként az egész fesztiválszezont kihagyta, pár hete pedig lemondták a Budapest Parkos koncertjüket, méghozzá aznap a helyszínen – mindezeket a lehető legfelkavaróbb, legváratlanabb és teljesen saját hatáskörükön kívül álló okok miatt, amiket most, ebben a pillanatban mivel szerencsére megtehetjük, már ne is emlegessünk inkább. A lényeg, hogy a zenekar és a közönsége is ki volt éhezve egy jó kis közös pogóra, ennek megfelelően rengetegen gyűltünk össze a nagyszínpad előtti domboldalon a koncertjükre, megkockáztatom, hogy a legtöbben a tegnapi nap folyamán. A koncert az emlegetett eseményekkel egyébként bizonyos szempontból teljesen összhangban egy csodás érzelmi hullámvasút volt, amin a legnagyobb mélységeket és magasságokat is átéltük a zenekarral, egyik pillanatban sírtunk, aztán nevettünk, szóval csupán csak azt csinálta az Elefánt, amihez a legjobban ért. Szendrői Csabi tökéletes karmester volt, ezen a ponton már mindenféle tettetett vagy valós zavart levetkőzve beszélt a dalok között, amivel hol aláhúzta, hol ellensúlyozta a dalszövegek és az élet drámaiságát. Gyönyörű és kicsit szomorú volt az egész koncert, köszönjük, visszük magunkkal a kis polaroidunkon.
Jeni Kispált fotózta le, ezek jutottak eszébe a kedvenc pillanatáról:
Egész nap kerestem a pillanatot, amit szeretnék megosztani veletek, aztán ahogy megláttam Kispál stabil terpeszét, a gitárra hajló hátát, már nem volt kérdés. Ez a kis terpesz a stabil alapja a modern magyar alternatív zenének. A Kispál és a Borzzal kapcsolatban mindig az az élményem, hogy tényleg ők a kiindulási pont, amiben jó adag elfogultság is van, mivel nekem ők voltak az első kedvenc zenekarom. Mindezzel együtt valahogyan az újraalakulás utáni dalokra már nem tudtam igazán rákapcsolódni, még azt is megkockáztatom, hogy számomra nem alakultak újra – csak koncerteznek még néha, emlékezésképpen. A csütörtöki nagyszínpados produkciójukban is mindössze két új dalt játszottak. A színpadon mindannyian, de főleg Lovasi András és Kispál András rutinosak voltak, de nem fásultak vagy túlgyakoroltak. Mindig játszanak kicsit a dalokkal, éppen csak megfűszerezik, de nem erőszakoskodnak velük mindössze azért, mert már túl sokszor játszották őket. Aztán fesztiválalapító jogokon – vagy túlhevültségben, esetleg elálmodozásban – alaposan rá is húztak a koncertre, amitől aztán a két nagyszínpad az este további részében nagyjából harminc perces csúszásban volt. Szeretettel küldöm nektek ezt a képet, ami számomra a koncertezés ősélménye.
