December 2-án az A38 Hajó gyomrában ringatott el minket Szabó Benedek és a Galaxisok és Hó Márton és a Jégkorszak. Nem csak a zenekarok neveiben megjelenő hasonló mellérendelő kapcsolat miatt volt tökéletes a párosítás, hanem azért is, mert két igen összecsengő múltú formációról van szó, akik stílusukban is képesek erősíteni és kiegészíteni egymás közönségét.
Ahogy Benedekék, úgy Hó Marciék is két nagyon koherens, kerek albummal a hátuk mögött érkeztek erre a szerdai estére. Annyira különleges hangulatot hoztak magukkal, és annyira jól állt nekik a hajó, hogy az ember legszívesebben csak mosolygott volna egy órán keresztül, miközben jobbra balra dülöngélve észre sem veszi, hogy megmelegedett a sör a kezében. A legjobb értelemben véve volt egyszerű az egész színpadi jelenlét: semmi ugrálás, üvöltés, átszellemült fejrázás (mindössze egy felfújható pingvin alig észrevehetően elhelyezve az egyik sarokban). Csak álltak ott a srácok, és a kántálós, ismételgetős, eleve dallamos szavakból összefont szöveg és a szinte meglepő fordulatokkal ide-oda kanyarodó zene teljesen elég volt ahhoz, hogy lefoglalja a közönséget. Hó Marci frontemberként nem tűnt valami rutinos szórakoztató elemnek, de mégsem volt az az érzésem, hogy nem találja a helyét, vagy nehezen kezeli a helyzetet.
Az utolsó számhoz érve a zenekar többi tagja magára is hagyta őt a színpadon, és elég ütős befejezésnek a Rész-egész című, főleg Péterfy Bori színekben futó dalt kaptuk meg egyszál gitárral, ami eredetileg Marcitól indult hosszú útjára.
Alig volt időnk kettőt pislogni és már ott is volt Benedek és a Galaxisok, akik utoljára még szeptemberben, a hiperkarma születésnap előtt játszottak Budapesten. Ennek örömére a teljes Kapuzárási Pikniket és a teljes A legszebb éveinket is eljátszották, ráadásképpen pedig a Beatkorszak ’15-öt is. (Ez utóbbi volt az extra track azok számára, akik megvásárolták az albumokat kazettán.)
Bár én személy szerint nagyon reménykedtem a teltházban, de amikor láttam, mennyire sokan vannak és mennyire énekelnek, hirtelen már nem is érdekelt annyira, hogy az a sok 730 vagy éppen 750 ember –e. Olyan érzésem volt, hogy végre végre valami elindult, valami megmozdult, és kezd kitörni a Benedekék féle zene abból, hogy „a következő Cseh Tamás” meg „öncélú hipszter művészkedés”. Amúgy sem nagyon fér a fejembe, hogy miért csak ott tartanak még, ahol, de persze az is könnyen megeshet, hogy az én ízlésem nem annyira közelít még az alternatívzene kedvelők átlagához sem.
Mindenesetre azzal az érzéssel jöttem el a Hajóról szerda este, hogy nagyon megérdemelte már mindkét zenekar ezt, és csak remélem, hogy innentől kezdve ezzel a lendülettel mennek tovább, mert ahogy Benedek mondta a nosztalgia című daluk kapcsán: a régi szép idők most vannak.
