A Kistehénről az elmúlt időszakban csupa jót írtunk, és ez nem véletlen: legutóbbi lemezük, a Szomjas nők telitalálat, és a koncertjeiken is el tudnak vinni magukkal. A jövő héten extra estére készülnek, ennek kapcsán kaptuk el a zenekar frontemberét, a hihetetlenül sokoldalú Kollár-Klemencz Lacit egy gyors interjúra, amiből múltidézős, kedves beszélgetés kerekedett.
fotó: Mihályi Erika
Kezdjük onnan, hogy különleges, nagy bulira készültök a Kistehénnel március 18-án, az A38 hajón, sok vendéggel.
Így van. Az eredeti terv csak egy “sima” Kistehén koncert lett volna, már régebben le volt foglalva a hajó erre a dátumra. De aztán azt gondoltuk a zenekarral, hogy mivel ez a dátum ennyire közel esik az én 50. születésnapomhoz, akkor szóljon egy kicsit erről. Általában nem szeretem az ennyire didaktikus, egyszerű dolgokat, de néha kell, hogy valami ilyen legyen. Most már végül e köré építettük fel a koncertet, és az lett a terv, hogy ha már születésnap, hívjuk meg az összes olyan zenekart, amiben valaha játszottam, és a szívemhez közel áll most is. Nem is fog beleférni, csak egy jó egy órás, sűrű Kistehén koncert, a többit mind kitöltik majd a különböző felállások meg a vendégek. Egy picit izgulok is, hogy tudok-e majd ennyi mindenre emlékezni, mert azért minden zenekar nagyon más. A korábbi zenekari tagokon kívül pedig ott lesz még Másik János, Grecsó Krisztián, vagy például a Belga is, a Vágjál hátba című dallal, amit ők már szinte teljesen a magukénak éreznek. (nevet)
Mesélsz arról, hogy melyik korábbi zenekaraidról van szó, és hogy milyen volt ezt most végiggondolni, átnézni?
A legelső zenekarom, amelyik fontos volt, és ami lesz most is, az a Boann. Ebben mindjárt meghatározó emberekkel hozott össze a sors: a Kratzl Gábor basszusgitározott, és a Kárpáti Dódi volt még benne például, aki most a Quimby trombitása, illetve Gerdesits Ferenc, aki ma szintén a Quimby tagja. Velük ilyen kísérleti, progresszív valamit játszottunk, akkor voltam nagyjából 20 éves. Aztán a következő zenekarom az Andersen, ami akkor alakult, amikor találkoztunk Daviddel (David Bornstein, akinek a tragikus halála miatt ért véget hamar az Andersen pályafutása – szerk.). Az Almássy téren volt egy közös koncertünk, ő akkor egy Gasoline nevű zenekarban játszott. Hamar megkedveltük egymást, és gyorsan meg is alapítottuk az Andersent. Ebben tulajdonképpen a Boann tagjai voltak, illetve még a Kiss Attila a doboknál. Ezt a korszakot is megidézzük a hajón, Szűcs Krisztián lesz most David szerepében a koncerten. Ezt én szerettem volna, hogy így legyen, mert akkoriban amikor az Andersent csináltuk, robbant be a Heaven Street 7 is, és jóban voltunk a Németh Robival meg a Szűccsel is, ők is jártak a mi koncertjeinkre, mi is az övékre. Szóval ez az egész része volt annak az akkor formálódó alternatív közegnek.
Nagyon fontos zenekarként emlegeted mindig az Andersent.
Igen, abszolút, főleg ahhoz képest, hogy milyen rövid életű volt. De a rövidsége ellenére mégis fontos kiindulási pont, ténylegesen egyfajta gyűjtőhely lett, ahonnan egy csomó szál kiindult. Kiderült például, hogy a Bujdosó is járt annak idején Andersenre, aki ugye a mostani Kistehén tagja. Persze mi ezt a nagy jelentőséget akkor még nem tudtuk, csak benne voltunk egy nagyon változó Magyarországban, ahol azt éreztük, hogy mindent lehet. Én azóta is így állok a zenéleshez amúgy: a rock and roll számomra szabadság. Úgy tekintek rá a mai napig, mint művészeti tevékenységre, és nem mint üzletre. Valahogy olyan szerencsés vagyok, hogy ezt a hozzáállást meg tudtam őrizni az évek alatt. A zenélés nekem nem az anyagi biztonságra való törekvést jelenti, nem azt, hogy ezzel kell eltartanom a családom, mert úgy már egész más lenne a helyzet: akkor olyan dalokat kell írni, úgy kell csinálni, engem meg az nem érdekel. Persze ne értsd félre, nyilván nagyon jó, ha egy zenekarral pénzt is lehet keresni, de én olyan szerencsés vagyok, hogy nálam soha nem kellett, hogy ez legyen a fő szempont.
A következő korszakod már a Kistehén Tánczenekar, ugye? Az még nincs annyira messze, azért arra is ilyen jó visszagondolni, mint az Andersenre?
Persze. Az is nagyon fontos korszak volt, valahogy azzal sikerült olyat csinálni, amit az emberek nem tudtak hova rakni. Ez például abból látszott, hogy teljesen különböző rádiók játszottak minket, meg teljesen különböző műsorokba hívtak, még a Dáridóba is például, mondjuk oda nem mentünk el. (nevet) Volt olyan időszak, hogy csak a fővárosban léptünk fel, volt hogy csak vidéken, de például amerikai turnénk is volt. Aztán valahogy egyértelmű lett, hogy én ezt meg fogom unni egy idő után, és más utat keresek, és így is történt. Szerettem volna visszamenni pont egy picit az andersenes, undergroundosabb világhoz, ami a mostani Kistehénben jobban benne is van.
Az önálló dolgaid hogyan illeszkednek a sorba, mint például a Legesleges, amin Erdős Virág verseket dolgoztál fel?
Már a Tánczenekaros váltást is megelőzte az Ember a fán lemez, ami tulajdonképpen az első olyan lemez, ami Kollár-Klemencz Laci néven jelent meg. Akkor már látszott, hogy én kezdem unni azt a túl populáris rockot, amit mint Kistehén Tánczenekar játszottunk. Ezt folytatta tulajdonképpen a Legesleges dolog tavaly. Most is dolgozom egyébként egy új önálló lemezen, ennek a MüPában lesz majd a bemutatója májusban. Ezen saját dalok lesznek, illetve talán versfeldolgozások is, még nem tudom.
Azon kívül, amikről eddig beszélgettünk, a Rájátszásnak is oszlopos tagja vagy, a Budapest Bárral is rendszeresen fellépsz, sőt, novellásköteted is jelent már meg. Honnan merítesz ennyi mindenhez energiát, inspirációt?
Energiám az van mindig. A többivel kapcsolatban meg csak a Jóistenre tudok hivatkozni: nagyon jó emberek vannak körülöttem, nagyon jó a környezetem, és minden folyamatosan inspirál. A családom, a feleségem csodálatos, mindenben maximálisan támogat, és a zenekarban is most csupa jó ember vesz körül. Tényleg annyi mindent csinálok, hogy amikor van pár szabad órám, el kell gondolkozzak, hogy akkor most melyiket vegyem elő? De ez nekem így jó, egyik létezésből lépkedek a másikba, egyik állapotból a másikba. Ha csak az egyikben benne kéne maradnom, és csak azzal foglalkozni, azt nem is bírnám. Szerencsére mindenre van forma, hogy a bennem levő dolgok ki tudjanak jönni: ott a film, a zene, az írás… Mindegyik más állapot, teljesen más amikor mondjuk novellák után turkálok a fejemben, és teljesen más amikor mondjuk zenélek. Meg egyébként van egy teljesen más, alkotástól függetlenebb állapotom is, ami a gazdaságot, a tanyát jelenti, ahol élek. Ez persze pici, bár attól függ honnan nézzük, mert 6 ló van például! Meg ugyanúgy korán kell kelni, ellátni, mint egy nagyobbat, és persze mindig van valami, amit javítani, csinálni kell. Szóval van vele munka, de számomra ez inkább nem azt, hanem a biztos alapot jelképezi.
