Október 1-jén este különleges rocktörténeti pillanatnak lehetett részese, aki ellátogatott a Budapest Park idei szezonjának záróestéjére, hiszen 2019 decembere óta először állt újra színpadon a Quimby Kiss Tibivel együtt. Szerencsére az egész heti esőzések után kegyesek voltak velünk az égiek, és tiszteletben tartva az eseményt, egészen száraz körülmények között tudott lezajlani a koncert.

Az elmúlt három évben sok mindenen ment át a már – leírni is sokkoló – 31 éve fennálló Quimby. Nem csak Kiss Tibi “hullott ki megint a világegyetemből”, ahogy egy felvezető interjúban fogalmaztak, de a covid minden hozadékával is szembe kellett nézni a tagoknak. Gyakorlatilag minden tag elmesélte különböző helyeken, hogy mindent át kellett értékeljenek az életükben ez alatt az időszak alatt, és ha még volt olyan, akkor a megmaradt kreatív energiáikat egyéb zenekaraikba tolták (SZILÁRD, Marlboro Man, A Kutya vacsorája). Idénre viszont már Kiss Tibi maga is feltűnt itt-ott, méghozzá leginkább az Aranyakkord formációval, ahol láthattuk, hogy jól, jobban van, annyi biztos.

Én a legegyszerűbb, ám legsúlyosabb kérdésre, hogy lesz-e még egyáltalán Quimby mindezek után, és ami talán még izgalmasabb, hogy ha lesz, az milyen lesz, ezen a koncerten kerestem a választ, és szerintem ezzel nem voltam egyedül. Annyira nem, hogy a koncert pont egy Budapest Parknyi érdeklődést váltott ki, ami kb 10000 embert jelent. Hogy mindenki ezt jött-e megfejteni, azt persze nem tudhatom, illetve nem is valószínű: a Quimby mégiscsak az egyik legnagyobb közönséggel bíró alter zenekar, ami egyszerűen hiányzott a közönségnek, hiányzott az Autó egy szerpentinen és a Most múlik pontosan. Az biztos, hogy ritkán látok akkora érdeklődést és pláne fegyelmezettséget magyar közönségtől, mint ezen az estén: már gyakorlatilag az előzenekarra teljes létszámban elfoglalta a helyét mindenki, ahelyett, hogy az utolsó pillanatban esett volna be, ami nagy dolog, főleg ebben a kicsit hidegebb időben. Egyébként ezt Áron Andris és a Black Orchestra ki is használta, és remekül előmelegítették a közönséget, a főhősnek pedig nem okozott gondot frappáns átkötésekkel is fenntartani a figyelmet dalaik között.

A Quimby jó hosszú setlisttel készült a nagy alkalomra, amiből szerintem nem igazán hiányzott egyik várva várt sláger sem: felcsendült a Senki se menekül, a Fekete l’amour, a Halleluja, a Cuba lunatica, a Magam adom, hogy csak egy párat említsünk. Mindegyiket pontosan el is tolták, nyilván nem ez volt az este fő tétje, viszont az látszott, hogy új stábbal dolgozták ki a műsort erre az estére, és a megújult vizául frissessége jót is tett a daloknak. Egy talán kicsit vékonyabb, talán kicsi kevésbé felszabadult Tibit láthattunk a színpadon, mint legutóbbi quimbys emlékeinkben, de ez talán leginkább a hatalmas létszámú közönségnek és a koncentrálásnak volt köszönhető. Ezt alátámasztja az is, hogy a legvégére jött meg igazán a tőle megszokott laza félmosoly és elegáns könnyedség, a záró Kicsi országot már ezekkel felvértezve tolta el. Livius nagyjából ugyanannyi dalban frontemberedett, mint ő, de szinte biztos, hogy mindenki közül ő mozogta le a legtöbb kalóriát, annyi energiával vetette magát a színpadra. Persze mindig is remek előadó volt Livius, de most szerintem még a leghátsó sorban is tapintható volt, hogy szinte harapja a színpadot. Tibi is többször mondta, mennyire hiányzott neki a közönség, mint ahogy Szilárdot és Fefét se nagyon mutatta a közeli kamera mosolymentes arccal. Gerdesits Faszin és Kárpáti Dódin, vagyis a fő tagokon kívül egyébként még vendégzenészek is emelték az est fényét, a szülinapos Nagy Dávid ütőhangszeren, Tóth Sándor szaxofonon, Vastag Gábor pedig gitáron. 

De, hogy valamiféle választ is adjak a koncert számomra fő kérdésére, Kiss Tibi maga  mondta a végén: “Most elmegyünk, de még jövünk, mert még mindig nem találtunk ki ennél jobbat. Az biztos, hogy nálam nagyobb választ csak maga a zenekar kapott, bármit is kérdeztek: az pedig egy mindent elsöprő igen a közönség részéről.