Lemezkritikát írni zenei meglátások vagy értelem nélkül pont olyan kellemetlen félreértelmezésekhez vezethet, mintha statisztikát vagy népszavazást csinálunk úgy, hogy az eredmény már megvan, az adatok meg majd idomulnak hozzá. Nem értek a zenéhez azon túl, hogy finnyásan és azonnal rábökök arra, ami tetszik, így eszem ágában sincs teljesértékű lemezkritikába fogni. Meghallgattam viszont ez Eléget (Esti Kornél, 7. lemez), sokszor, és egyik gondolat lökdöste félre bennem a másikat. Megosztom őket.

A Takarj el már korábban megjelent, de engedjétek meg, hogy most a lemezt, mint egységet értelmezzem – ki tudja, meddig marad meg ennek a formátumnak, mint hozzáadott értéknek a luxusa. Az Új honfoglalás úgy adja meg az alaphangot, hogy aztán arra – némi kivétellel, lásd később – az egész lemez harmonizál. Elkezd beszélni a ‘ketten a világban‘, vagy sokkal inkább a ‘ketten a világ ellen‘ gondolatáról. Relációba kerül a megszólaló életének minden távlata, az ég, a föld és a te azonnal megrajzolják azt a halmazt, ami aztán majd mindent tartalmaz. Továbbhaladva a dalokban látni fogjuk, hogy a lemez első mondata („A Földön már nincsen otthonunk„) gyakorlatilag tökéletesen, a lehető legsűrűbb formában mondja el, hogy miről is lesz aztán szó. Azonnal megjelenik benne a te, az én és a mi (otthonunk), a teljes ismert világ (a Föld) és az otthon mindjárt vonatkozik a belakhatóságra és a hazára, mint földrajzi hely és mint archetípus is. Innen bomlik ki aztán a két fő csapásirány – a te és a haza szimbolikus, aktuálpolitikai, szociális és – megkockáztatom, bár generációs dolog utálni, de – a generációs jelentése is.

Az, hogy ketten vagyunk-e a világ ellen, vagy ketten a világban, vagy a kettőnk világába húzódunk a fájdalmas külvilág elől, gyakran váltakozik a lemez megszólalásaiban, ami egyrészt lehet játék a viszonyokkal, másrészt egyszerűen nem tehetünk úgy, mintha nem több szerző szólalna meg. (Bár hozzátenném a hivatalos leírások, miszerint a Takarj el Lázár Dodi szövege, az összes többit pedig négyen – Lázár Dodi és Ágoston, Bodor Áron és Veres Imi – jegyzik, szinte biztosan nem fedi a valóságot, de a szerző halott! felkiáltással erre szándékosan nem kérdeztem rá náluk.) Ezen elmélkedve merült fel bennem az ugyancsak költői kérdés, hogy milyen erős szál az, ami egy zenekar arculatát összefogja, hiszen számos példát látunk arra, hogy egyébként jól leírható, karakteres egyéniségekből összeáll egy arc, amit a zenekarként ismerünk fel, és számtalan példát arra, amikor többen akarnak többfélét mondani, és integritás helyett elforgácsolódásba futnak a próbálkozások. Az Esti Kornélnál ez többnyire működik, és azt hiszem ennél valóban nem kell több, mert hat, teljesen egyforma, a világról ugyanazt gondoló emberre nem lennék kíváncsi.

A lemezt egyébként is szépen fogja össze a te megszólítása, miközben egyedül az Egymás igazságánál van az az érzésem, mintha egy levelet olvasnék, ahol nagyon erőteljes a címzett jelenléte.

Elindulunk tehát onnan, hogy az Új honfoglalás felskicceli a távlatokban lévő feszültséget és erősen behozza az intimitást, mint ennek az ellensúlyát, de sem itt, sem később nem lesz egyik sarokpont sem sablonos vagy leegyszerűsített, nem tudjuk egyikről sem kimondani, hogy egyszerűen jó vagy rossz, ilyen vagy olyan lenne. Ahogy a haza és helyünk a világban elkorcsosult, de küzdünk érte, mert szeretjük, ugyanúgy a te egy vágyott és biztonságot adó közeg, akit néha függőségként aposztrofálunk, vagy vadászatunk elszenvedőjeként tárgyiasítunk.

Ha hunyorítva nézem a lemezt, és nagyon koncentrálok a korong tenyerének ennek a két életvonalára, akkor azt mondanám, hogy a társadalmi, politikai, szociális stb. vonalon megyünk tovább, hogy aztán megérkezzünk a személyes, intim, mi vonalon, mindezt úgy, hogy más-más súllyal, de mindig mindkét aspektus jelen van. Az Ugyanaz a jelszó – azon túl, hogy életem egyik legsúlyosabb dallamtapadását okozta, köszi – úgy mutatja be a cenzúrát, ahogy az megjelenik, bekúszik és elharapódzik egy társadalom életében: a ritmikus ismétlődések között alig vesszük észre, hogy míg eleinte arról volt szó, hogy bajnokok leszünk, végül már bebasszák a szánkat, ha nem jót és nem jó helyen mondunk.

Az, hogy a Takarj elben kiugatják a FIDESZ szót, míg a lemez egyébként explicit, olyan helyeken is, mint a Himnuszt és a Nemzeti Dalt idéző Meg nem érkezünk sohában ahol „nácik váltják a komcsit„, erősen jelzi, hogy az ugatás önmagába fordulva szimbolizálja a cenzúrát, nem pedig politikai álsemlegességre törekvés van a kihagyás mögött. A „mi most már másként lázadunk” egyébként egy beszélgetést juttat eszembe, amikor a saját kivándorlásomról mondta egy politológus lány, hogy ez nem feladás, hanem egy erős állítás és odaszúrás a rendszernek. Abba pedig bele sem kezdek, hogy valóban hogyan maradunk egy ilyen döntésben rabok és szabadok, a dal szépen megfogalmazza egy vonatkozását, ahogy sok másik hasonló dal is (itt egyébként van is róla gyűjtésünk).

A Nem szerelemnél utalnék vissza a többszerzőségre és a Démonommal támasztanám alá, amely dalok egyébként a felvázolt életvonalakból már a személyes és intim oldalon vannak. Ami a Nem szerelemben függőség, egy tipikus fatális, felemésztő érzelem – legyen annak tárgya bárki vagy bármi is -, és nem az a mindentől megóvó és mindenért kárpótoló létezési forma, mint korábban – bár ugyanekkor az is a benyomásom, hogy a dalban magunkkal vitatkozunk, a verzékben egy teljesség jelenik meg, míg a refrénekben győzködjük magunkat, hogy ez nem szerelem. Közben a te itt is elrepült, délre ment, ezzel megint egy vaskos szállal erősítve a lemez elképesztő koherenciáját. A Démonom pedig úgy fér meg ebben a karakterbe, aki ez az Esti Kornél csávó, ahogy egészen egyszerűen egy emberen belül megférnek az ön- és kapcsolatot pusztító vágyak, az intimitás, a hazaszeretet és a bátorság.

A Halló, sziát viszont úgy dobja le az egyébként kiváló lemez, az életmű, ennek a Kornél karakternek az egész vélt és képzelt létezése, mint ahogy az az utolsó utáni feles soha nem találja már meg a helyét a gyomrodban egy hajnalig tartó buli mélypontján. Becsületesen hallgattam csukott szemmel a padlón fekve, konyhapult mellett borral a kezemben ringatózva, olvastam nyugodtan a szöveget és beszélgettem magammal arról, hogy biztosan az öregedés egyik csalhatatlan jele, hogy kezdek kevésbé nyitott lenni az újdonságokra; de én attól a zenekartól, akik azt írták, hogy „ha besodor a vízbe a bánat/ be akarok úszni utánad” (Utánad, 2021) egyszerűen nem tudom befogadni a teszkó pénztárt és a netflix előfizetést. Ebben a dalban – minden bizonnyal szándék szerint – nagyon következetesen egy fél lírai szó sincs, a konkrétumok viszont olyan élesek, hogy szinte felszisszentem. Nyitott vagyok rá, hogy valaki behozza az életembe azt a perspektívát, amiből az Esti Kornél egyébként totálisan romantikus-szimbolikus világába belefér ez a dal, addig is a többire koncentrálok.

Például, hogy a címet (Elég) a Ha a világ elég is nyomatékosan helyreteszi és biztosít minket, hogy nem véletlen. A világ elégése és a mi kettőnk világának elégségére utaló rövid cím így azt a tökéletes érzést hozza, mintha maga a lemez mutatkozott volna be ezen a néven.

Jó ez a lemez – sokkal több kérdésem lett a világról, mint előtte volt. Például, hogy ezek a srácok egy demokratikus, nyugodt, viszonylagos békében fejlődő, SZABAD országban is arról beszélnének nekünk, hogy „ezt nem lehetne kibírni egy pillanatra se / ha sötétben a szívverésed nem takarna be„? Vagy akkor miről beszélgetnénk most?