„Ez a kamera olyan, mint egy csecsemő… néha fel kell venni.„ – Bérczesi Robi, a hiperkarma frontembere három hónapon át élt egy kézi kamerával, melynek felvételeit a Szelfi c. reality (?) keretein belül láthattuk az RTL II. adásában. Nem volt titok soha, sőt, hogy Robi komoly drogproblémákkal küzdött, megjárta a zárt osztályt, és több helyen is hangoztatta, nem is érti, hogy lehet még életben.

Ahhoz, hogy egy egész képet kaphassunk a Szelfiről, mint anyag vagy sorozat, ahhoz valahogy külön kell kezelni a műfaját, a tartalmát, a szereplőit és a létezésének szándékát. Kísérletet teszek most arra, hogy – fókuszba véve ezeket a csomópontokat – mondjak róla valamit, amit tovább lehet gondolni.

A reality, mint műfaj – az eljátszott valóság

Kit érdekel, mekkora stáb van az egy szál kézi kamera mögött – nem azért nézünk valóságshow-kat. De azért érdekes, hogy a sorozat vége felé közeledve egyre jobban engedték el a látszatot: mind több kameraállásból láthattuk a jeleneteket, megjelentek belógó stáb tagok, egy személyben kivitelezhetetlen nézőpont-váltások. A történetet úgy találták ki a készítők, hogy az a következő vázra illeszkedjen: megismerünk egy nulláról újraépülő személyiséget, akit az idegösszeroppanás és a húsz évnyi drogfogyasztás sztornózott le. Az elvonási tünetektől depressziós, lényegében 38 éves létére az anyja nélkül életképtelen, fokozatosan sodródik bele az alkoholizmusba, és csak látszólag vannak haverjai, azok is csak azért, hogy partnerek legyenek az ivásban. Majd a show végére azért meglepő hirtelenséggel minden a helyére kerül, de persze csak a csúcs- (vagy esetünkben mély) pont után: egy elrontott gyógyszeres kezelést követően hősünk rájön, hogy tulajdonképpen az élet szép, és most már minden rendben lesz.

Ezt kell látnunk, és ezt is látjuk: a vágással, aláfestő zenékkel, ismétlődő jelenetek gondos beszúrásával bontakozik ki előttünk a kép. Nehezen tudok rájönni, hogy bizonyos jelenetek alatt a szintén Robitól származó narrációk miért olyan gépiesek: ő maga írta meg őket és olvasta fel utólag, vagy a kezébe nyomták. Minden esetre Robi szelfi-életében az emberek legnagyobb része biodíszletként vagy rezonőrként szolgál. Az emberek csak léteznek a környezetében, látszólag nem céljuk különösebben támogatni őt, csak ha szerepük szerint az a dolguk. Rásegítenek erre a sokszor teljesen fals címadások is: „a színpadon kapni szívrohamot”, (mely kontextusba helyezve egészen petőfis: nem ágyban, párnák közt halni meg) önmagában úgy hangzik, mintha valami eget rengető dráma szakította volna meg a koncertet.

A show-ért mindent – még a szakmai hitelességet is

Viszont a másik felfoghatatlan mozzanata a teljes műnek, az a pszichológusnál és a pszichiáternél tett látogatás. Nagyon törnöm kell a fejemet, hogy el tudjak képzelni olyan körülményt, ami indokolja azt, hogy egy ország nézheti, ahogyan terápiát tartok. Az pedig, hogy a pszichiáter ilyen körülmények között vetet fel egy –amúgy önmagában diagnosztikai eszköznek beállított – tesztet, melynek kiértékelését szintén a kamera előtt végzi, s ez alapján kérésre gyógyszert ír fel… hát itt nagyon mélyen magamba néztem, és igyekeztem visszaemlékezni, hogy ezt hol hallottam az etika órákon, mint etikus orvosi viselkedés.  Milyen érdekes, hogy mindeközben a fogorvos egy pillanatra sem engedte be a kamerát a rendelőbe, ahol pedig elvileg nem olyan életbevágóan fontos a zárt ajtók szabálya. Nem kell sokat töprengeni rajta, az nyilvánvaló, hogy előbbieket a csatorna fizette, utóbbit valószínűleg nem.

A karakter építése – Robi élete és személyisége

Ám, ha mind ezen felülemelkedek, akkor is van, ami végtelenül zavar: az egészből az tűnik ki, hogy Robi egy életképtelen, gyermeteg személy, lényegében nulla önálló személyiséggel. Márpedig akár csak egyetlen dalát meghallgatva is nyilvánvaló, hogy ez nem így van. Persze alkotói válság van, és tarthat ez hónapokon át is, de itt is elég erősnek érzem a rendezői szándékot. A barátaimmal egy időben úgy emlegettük Robit, mint a mi Kurt Cobain-ünket, remélve azért, hogy az ő karrierje pozitívabb végkicsengéssel fog egyszer zárulni. Nem igazán tudom elhinni, hogy három hónapnyi forgatás alatt semmi sem bukkant fel az ő zsenialitásából, amit meg lehetett volna fogni. Az egészen elképesztő, hogy mennyire aggódik koncertek előtt, hogy elfelejtheti a szövegeket, miközben szinte soha nem hallottuk még hibázni. (A másik pólus élharcosa meg Lovasi András, aki látszólag egy pillanatig sem zavartatja magát ezzel.) Egész jelenetek vannak arra kihegyezve, hogy alátámasszák azt az agóniáját, miszerint drogok nélkül nem bírja rávenni magát a gyakorlásra, miközben nem egyszer látunk gitárt a kezében.

Azért hatalmas pozitívum, de egyben a gondosan felvázolt kép buktatója is, hogy el tudták engedni a görcsös, szorongó karaktert néhány igazán önfeledt jelent erejéig. A Budapest Park fotózásáról készült rész például egészen közel engedi a nézőt ahhoz, hogy megsejthesse: Robinak is van azért humora. Meg aztán itt kilóg a lóláb is: a manager a Bahamákon nyaral, anyuka csak jót derül, Robi meg egyedül intézkedik a fotózás miatt. Telefonál, és korrektül megbeszéli, hogyan találkozhatnának a stylist elborult ötletei az ő igényeivel. Akkor talán mégsem annyira életképtelen?

Végül az egy hónapos szünet után felvett utolsó részben Robi hirtelen boldognak tűnik, és egy nagyobb hullámvölgy után minden rendben halad. Nem is értettem először, ezt hogyan sikerült összehozniuk a készítőknek, de aztán ezt mégis a mérleg pozitív felére tettem.

A szándék – mit hivatott vajon közölni?

Mindent ráhelyezve ugyanis erre a mérlegre, van ennek egy sajátos célja és funkciója: Robinak valamiféle külső kontroll, egyfajta viszonylag passzív, de folyamatos történés, a nézőknek meg egy kép arról, hogy mindig van kifelé, mindenből. Ez utóbbi teljesen felvállalt cél volt a hiperkarma részéről is: azért bólintottak rá, és azért csinálták végig ezt az egészet, hogy a hasonló helyzetben lévőknek reményt adjanak. (Vagy ez csak egy jól hangzó indíttatás, ami az image- hoz jobban passzol – kinek mi tetszik.)

Nem kell elhinni gondolkodás nélkül semmit, amit látunk, vagy hallunk, és ez alól a Szelfi sem kivétel. Ugyanolyan valóságshow, mint az összes többi, forgatókönyv nélkül egyetlen csapat sem merne belevágni egy ilyen projektbe. Úgyhogy én hiperkarma fanként és gondolkodó huszonévesként is ugyanazon a véleményen maradtam: Bérczesi Robi egy zseni, és ezt nyilvánvalóan nehéz elviselnie egy ilyen valóságban.

első fotó: hiperkarma offical fb

második fotó: Budapest Park