Zenekarok jönnek és mennek a magyar popkultúra augusztusi csillaghullásaiban. Vannak, akik nyomtalanul tűnnek el külvárosi próbatermekből és családi házak pincéjéből, de vannak olyanok is, akik kőkeményen meghatározzák azt, ami utánuk jön. Összeszedtük, kik azok, akiknek azonnal jegyet váltanánk a nosztalgiakoncertjére.

Hangmás (2007 – 2015)

Nemcsak az elképesztően karizmatikus frontemberük, Minda Endre miatt. A Hangmás diszkó-alter stílusa, a dalszövegek hedonista depressziója egészen különleges, azóta sincs senki, aki hozzájuk hasonló életművet tudna felmutatni.
Első nagylemezükkel kapcsolatban több anyagban felmerül a kissé túlhasznált kultikus jelző; ez a 2007-ben megjelent Funeral Party Budapest. A lemez címe egyébként szépen össze is foglalja a világukat: sötét és komor, bulikompatibilis, magyar.
2015-ben a billentyűsük, Molnár Kata külföldre költözésével ért véget a pályafutásuk, 2017-ben pedig visszatekintő koncertet adtak a debütáló lemez megjelenésének tizedik évfordulójára a Dürer Kertben.
Minda Endrét azóta a Black Bartók nevű zenekarban csíphetjük el a színpadon.
Kiemelt dalként pedig álljon itt egy klasszikus, sok-sok Tesco Disco-buli hajnalban szétesve lötyögős utolsó dala, a Darabokban.

Kispál és a Borz (1987 – 2010)

Tudjuk, hogy Bandi bá zenekara megkerülhetetlen: nem csak a magyar altert, de a teljes magyar kultúrát tekintve is. Számos, jelenleg is fontos zenekar alkotója nyilatkozott úgy a Kispálról, hogy elsődleges vagy igen nagy hatással volt rá (pl. Bérczesi – hiperkarma).
Nehéz eldönteni, vajon a Kispál tudta-e magáról, hogy mekkora súlyuk lett a könnyűzenében, annyi bizonyosnak látszik, hogy egy percig sem estek abba a hibába, hogy túl komolyan vették volna magukat.
A feloszlásuk 2010 nyarán ugyan határozottan és következetesen volt kommunikálva, ennek ellenére vagy ezzel együtt, azóta is lehet őket együtt látni egy-egy koncert erejéig.
Nehéz egy dalt választani, ugyanis az elcsépelttől a szinte teljesen ismeretlenig minden kategóriában alkottak. Vesszük a bátorságot, és egy személyes kedvencet hozunk tőlük, ami rajongói körökben jól ismert, mégsem agyonjátszott.

Heaven Street Seven (1995 – 2015)

Kispál után szabadon: ugyan a 2015-ös feloszlás és búcsúkoncert náluk is egyértelmű kommunikáció mellett zajlott, de – koronavírusos lezárásokkal kombinálva – idén is adtak koncertet.
Az ő skálájuk is színes, minden igényt kielégítő. Szűcs Krisztiánék tarsolyában egyaránt megtalálhatók a bulihimnuszok (mint pl. a Márta), de vannak filozófikusabb, sőt, egyenesen szentimentálisabb dalaik is (mint az Éjszaka).
Rájuk is érvényes, hogy jelentőségük ellenére sosem szaladt el velük a ló.
Szűcs Krisztiánt azóta elkaphattuk a Rühös Foxiban, a NAZA-ban és szólóprodukcióiban (Szálinger Balázzsal közös Szücsinger nevű formációjuk), ezek mellett aktív tagja a Rájátszásnak és a Budapest Bárnak is.
A feloszlásról több interjúban volt szó, összességében azt kell mondjuk, hogy ez a “van ilyen” kategória. Ahányan voltak, annyifelé változtak egy sűrű és fontos húsz év alatt.
Menjünk most a leginkább egyértelmű irányba, és hallgassuk meg tőlük az egyik nagy slágert, a Hol van az a krézi srácot.

Zombori (2010 – 2016)

Nem a kikerülhetetlen legendák sorát erősíti, de helyes, kellemes és ígéretes volt ez a formáció.
Összvissz két EP-t adtak ki. A bemutatkozó minikorong Napvilág, holdvilág címmel 2013-ban, a búcsúzó EP Sekisebe címmel 2015-ben jött ki.
Dalaikban van egy kis játékosság a fiatal felnőtteket foglalkoztató filozófiai és életvezetési témák boncolgatásában.
Csordás Zita neve azóta fel-fel bukkan a Galaxisok háza táján (vajon miért?), hallhatjuk egyszálgitáros felállásban Anne Shirley Supersad néven, továbbá még működő zenekara a Mayberian Sanskülotts.
Nagy kedvencünk tőlük a jól fütyülhető Egyedül vagyok.

Pegazusok Nem Léteznek (2011 – 2019)

Nem egyedi a poptörténetben ez az eset: a zenekar az Esti Kornél Lázár Domokosa és a színésznő Ács Eszter kapcsolatának talajára épült, és sejtéseink szerint ez is vetett véget neki. Időközben csatlakozott aztán hozzájuk az Esti Kornél egy része (Lázár Ágoston, Horváth Kristóf) és Németh Robi is az egykori HS7-ből.
Gyakran emlegették a PNL-t a magyar The xx-ként. Valóban hasonlóan intim közeget teremt a két életmű, azonban a PNL-dalok szövegvilága inkább fanyar, depresszív, és egy olyan fájdalmas ember-ember közelség jelenik meg benne, ami igencsak súrolja a függőség határait.
Ács Eszter a színházban igen, a popdeszkákon kevésbé bizonyult a színpad üdvöskéjének, de ahogy összefont karokkal, sokszor minden konferálást mellőzve állt a mikrofon előtt, az bizonyos tekintetben kifejezetten jót tett a produkciónak. Ki tudja, talán tudatos atmoszféra-teremtés volt?
Mindenesetre az utolsó Pegazusok-koncert 2019 novemberében volt, és nem látunk rá sok esélyt, hogy lesz folytatása. (Már csak azért sem, mert Lázár Domokos azóta beindított egy – az életében talán hasonló szerepet betöltő – mellékprojektet, a Lázár Tesókat.)
Az itt szereplő életművek közül a Pegazusoké a rövidebbek közé tartozik, de még így is megfigyelhető benne egy erős és folyamatos fejlődés. Egyik utolsó daluk a Menekülök.

Kistehén (2002 – 2022)

“The punk intellectual who talks to the animals” – határozza meg magát Kollár-Klemencz Laci zenekara.
Bár a búcsúkoncert még hátravan (’22 áprilisa), a feloszlást már korábban bejelentették (szintén egy korona-károsult esemény).
Megalakulásuk és fennállásuk nem volt zavartalan, a tagcserék és kiválások sorát nem is vállalkoznánk itt és most számba venni.
A 2002-es “én vagyok a kistehén” Sziget reklám zenéje mémmé vált (még ha akkor még nem is ismertük ezt a kifejezést), a Szájber gyereket azok is hangosan éneklik, akik még sosem láttak közelről alter zenekart, aki pedig ebben a közegben otthonosan mozog, annak biztosan mond valamit az Erdős Virág-versből született Ezt is elviszem magammalt mindegyik sora.
A zenekar dalainak és szövegeinek egyik legjobb fogása, hogy elsőre kifejezetten nyersen hétköznapi szavakkal, mondatokkal játszik, beemelve őket egy művésziesebb, költőibb szintre, ahogy a “Feri elvitte a kabátom, ezért már nem a barátom” vagy az egyik legfrissebb dal “ne haragudj csak megkértelek, de bocsánat” soraiban láthatunk rá példát. Jellemző még a tételmondat vagy szavak ismételgetése – mondhatnánk, hogy az unalomig, csakhogy szerencsére nem válik unalmassá.
Álljon itt az egyik, alter körökben jól ismert daluk, a szerelmes vagyok minden nőbe. Hiányozni fogtok, srácok!

PLUSZEGY: hiperkarma – a “sose lehet tudni” kategória (2000 – 2007, 2011 – ?)

Hiperkarma koncertre legtöbbször úgy érdemes menni, hogy talán ez lesz az utolsó.
A zenekar nem csak számos és számtalan tagcserén, de hosszú, inaktív éveken van túl. Volt visszatérés 2011-ben, miután 2007-ben lehúzták a rolót, voltak a zenekaron belüli posztváltások (Frenk, a dobos egy ideig gitározott), legutóbb pedig idén posztoltak arról, hogy a frontvonal mögött szinte teljes átalakuláson vannak túl.
Bérczesi Robi egyértelműen az alfája és az omegája ennek a zenekarnak, ami egyben azt is jelenti, hogy minden fentjének és lentjének ki van téve a produkció. Láttunk már olyat is, hogy turné szakadt félbe, de volt Robinak olyan szólóestje is, amit egyszerűen nem fejezett be.
Becsüljük meg, amíg van, és amondók vagyunk, hogy járjunk el a koncertekre, mert kicsit mindegyik a poptörténelem fontos része.