A Megy Egy Cukorka fiúk útját a kezdetektől fogva lelkesen követjük és örömmel nyugtázzuk, hogy egyre nagyobb rocksztárok. Nem csak az ismertséget, de a lendületüket tekintve is. Ők voltak az e heti s(o)unday sessions vendégei.

Hatalmas a pörgés most körülöttetek, sokat játszotok Budapesten és vidéken is.
Milyen volt számotokra a Supernem turné, hogyan éltétek meg, mivel gazdagodtatok?

HársBarna: Eszméletlen. A Supernemmel a kézfogás pillanatában kezdődött el egy ordenáré buli és reméljük, hogy ez most csak szünetel, nem pedig véget ért. A Szabival körülbelül fél óra után lettünk szerelmesek egymásba amikor a Don’t Look Back In Anger-t énekeltük együtt és azóta ez a szerelem egyre csak fokozódik. Az első bulin még csak egy gitár volt nálam és természetesen ilyenkor szakad a húr. Tibi egyből rohant és odaadta a gitárját, hogy toljam tovább azon a bulit. Először játszottam Les Paul gitáron. A dunaújvárosi buli után Szabi kölcsönadta az egyik gitárját egy időre. Szokták mondani, hogy a rockzenészek gitárjaikat lényegében a csajaikként szeretik. Namost amit én a Szabitól kaptam az egy igazi ribanc a szó legjobb értelmében.

Mihályi Dávid: Álomszerű volt. Hetedikes koromban költöztünk vissza Magyarországra anyukámékkal Kaliforniából, ahol engem erősen megfertőzött a blink-182 és a Green Day. Akkor az itthoni magyaralter vonallal nem tudtam mit kezdeni. A Supernem volt egyik első magyar zenekar, akikbe beleszerettem. Az a pillanat, amikor együtt üvöltöttük a Don’t Look Back In Anger-t, életem egyik legszebb emléke.

Többször játszotok Budapesten is, akár különböző felállásban. Nem féltek, hogy sok lesz, mindig el tudjátok érni azt a közönséget, akiket szeretnétek?

HársBarna: Mindig szoktam beszélgetni a közönséggel koncert után. Nem tűnnek olyannak, akiknek tudunk eleget játszani…

Mihályi Dávid: Nagyon friss a formáció. Ezáltal nekünk az csak jól jön, ha minél több lehetőségünk van megmutatni magunkat nagyobb zenekarok előtt vagy akár egy fesztivál délutáni sávjában, hiszen ilyenkor ismerhetnek meg minket új emberek.  Amikor oda jönnek hozzánk a koncertek után gratulálni, azt lehet érezni, hogy nagyon rég várnak már egy olyan zenekarra, mint mi.

Miért ezt a dalt választottátok, mit érdemes tudni róla?

HársBarna: Ennek lesz talán a legnagyobb kontrasztja akusztikus és lemezen szóló hangos dalként. Pont annyit érdemes tudni róla, amennyit a dal mond, amikor hallgatják.

 

Milyen a csapat „munkabeosztása”? Hogyan működtök, vannak szerepek, vagy közösen alakítotok mindent?

Mihályi Dávid: A zenekarunkra szeretek úgy gondolni, mint egy műhely. Mindenki elmondja az ötletei/terveit és annak függvényében, hogy mennyire tetszik a másiknak dőlnek el a dolgok. Ami a legfontosabb mindhármunk részéről, hogy a zenekar érdekeit kell nézni. Barna nagyon sokat tesz azért, hogy a zenekar előre menjen, de itt nem feltétlenül csak a dal szerzésre gondolok, hiszen az egy kis része, annak, hogy egy zenekar funkció képes legyen. Sok példa van arra, hogy egy kurva jó zenekar csakúgy eltűnik, mert nem voltak jól “eladva”. Például Barna intézi a Hangfoglaló pályázattal kapcsolatos dolgokat. A dalok pedig úgy születnek, hogy lehozza Barna a próbaterembe és arra Mátéval rájátszunk és onnantól tökéletesítgetjük. Lényegében mindenkinek nyitott a kapu arra, hogy hozzon ötleteket, amiket fel is használunk, ha a zenekarhoz testhezállók.

Mire számíthatunk a közeljövőben? Mindig ekkora lesz a lendület, vagy talán kicsit elcsendesedtek majd?

HársBarna: Nagyon nagy bennünk a közlési vágy és jelenleg nagyon sok minden vesz körül minket, amiről énekelni lehet. Nem tudom lesz-e olyan, amikor majd gondolkoznom kell, hogy miről írjak szöveget, de ha lesz, akkor abbahagyom az egészet.

Mihályi Dávid: Életem utolsó napján lehet elcsendesedem. De merem remélni, hogy a zenekar, amikor mi már nem leszünk elkezdi járni saját útját. Na, az gyönyörű lenne.