A 30Y idén 20 éves, és bár a jelenlegi helyzetben nyilvánvalóan nem egészen úgy tudnak ünnepelni, mint ahogy eltervezték, egyvalami már biztosan különlegessé tette ezt az évet: az Ipszilon című kötet megjelenése. A könyv eredetileg április 11-én, a költészet napján jelent volna meg egy Akváriumos koncerttel egybekötve. A koncert elmaradt, (illetve jövőre tolódott), a könyvmegjelenés viszont nem; az első adagot már kezeik közé is kapták a rajongók. A zenekarral szorosan együttdolgozó emberek nevéhez fűződik: szerzői Tóth Barbi, a zenekar turnémenedzsere és Haász János újságíró, a fényképek és egyéb grafikák pedig nagyrészt Bátori Gábor Jim, vagyis sinco munkái. Hogy pontosan hogyan született meg a kötet, és milyen helyet foglal el a zenekar kánonjában, arról Tóth Barbit kérdeztem.
Mikor indult el ennek a könyvnek a története, hogyan jött az ötlet?
Egy olyan két-három éve, talán 2017 őszén – 2018 tavaszán, amikor a Jim elkezdett velünk dolgozni. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor a pécsi próbaterem felé sétálva felhívtam őt ezzel az ötlettel. Akkor már belátható közelségben volt a zenekar huszadik születésnapja, és sokat gondolkodtunk már akkor is rajta zenekarilag, és egyénileg is, hogy mivel köszöntsük ezt az évet. Nem volt cél, hogy szülessen egy könyv, az pedig főleg nem, hogy megpróbáljuk elmesélni a húszéves zenekar történetét – főleg, hogy ez nem egy lezárt történet. Ellenben sok olyan történet gyűlt fel, ami nagyon szépen elmeséli a zenekart anélkül, hogy le kéne írni konkrétan évről-évre, lemezről-lemezre, hogy mi történt. Úgyhogy a beszélgetés innen indult el, és onnantól kezdve a Jim jött velünk havonta legalább két-három alkalommal koncertekre. A koncerteket követően pedig szándékosan úgy válogattam le az elkészült képeket, hogy azok egy részét nem osztottuk meg a zenekarral, csak egymással.
Akkor gyakorlatilag a Jim már a könyv miatt kezdett el veletek ennyire szorosan dolgozni? Nem annyira szokványos még talán a magyar zeneiparban, hogy egy zenekar viszonylag kizárólagosan dolgozzon egy fotóssal.
Jim nálunk ugyanúgy családtaggá vált, mint a stábunk minden tagja. Egyébként is tervben volt akkortájt, hogy találunk állandó fotóst, ez a 30Y esetén azt jelenti, hogy nem csak egy embert kerestünk, akinek van egy drága fényképezőgépe, hanem valakit, aki érti és érzi azt a világot, amiben létezik a zenekar. Ezek a képek, amiket elkezdtünk gyűjteni, egy olyan arcát mutatják a zenekarnak, amit nem feltétlenül lát a közönség a színpadon, de soha nem megy szembe azzal. A képek így főként intimebb, kulisszák mögötti anyagokból álltak össze, a szöveges részét pedig beszélgetések és történetek alapján kezdtem el gyűjteni. Haász János tavaly nyár végén csatlakozott a projekthez, amikor is felhívott, hogy ő arra gondolt, hogy ír egy könyvet a 30Y-ról. Mondtam neki, hogy ez tök jó gondolat, képzeld el, nekem is ez jutott eszembe két éve! (nevet) És akkor onnantól gyakorlatilag egyesítettük erőinket, jött velünk pár koncertre, és vendégül láttuk Pécsen a próbatermünkben pár alkalommal. Ő újságíró, én pedig nem vagyok az, így nagyon jól jött a segítsége, tudta strukturálni a beszélgetéseket tényleges interjúkká. Volt már akkor egy 15-20 órányi felvett anyagunk, ezekből mi pedig a legizgalmasabb részeket próbáltuk megtalálni: gyakorlatilag egymástól függetlenül János és én is kiválasztottuk, amik szerintünk arra érdemes részlet lehet. A folyamat végén kiderült, hogy mintha egy közös aggyal válogattunk volna: szinte ugyanazokat szedtük össze! (nevet)
Te mennyire mentél át riporterbe a folyamat során? Mentek tovább a koncertek, csak mindenhova diktafonnal követted a fiúkat, vagy volt erre dedikált idő, amikor meséltek neked?
Is-is, nem mindig volt ez ennyire direkt helyzet. Például a turnébuszban bekapcsoltam a telefonom, amikor elkezdett a zenekar úgy beszélgetni, hogy azt éreztem ez izgalmas vagy tartalmas lehet, de voltak erre dedikált közös beszélgetések is.
Mikor mondtátok el a zenekarnak ezt az egész projektet, és ők mit szóltak hozzá? Mennyire szóltak bele a végeredménybe?
A huszadik év terveiről sokat beszélgettünk már egy ideje, mind alkotói tervek, mind színpadkép vagy hasonlók tekintetében, így a könyv is valahogy tudatosult bennük, bár azt sokáig nem tudták, hogy ez pontosan milyen könyv lesz. Tavaly ősszel, amikor már sokat interjúztunk, beszélgettünk kifejezetten ennek kapcsán, már világosabb volt előttük is a terv. Összességében nekem nagyon megható volt, hogy a Zoli már a folyamat legelején kimondta, hogy akkor mi lenne, ha ezt a könyvet én írnám meg. Nekem a könyv ötletekor ez nem volt célom, csak nagyon szerettem volna, ha megvalósul. Dehát amikor korunk egyik legjobb szövegírója, hívjuk például Beck Zolinak, ezt a felelősséget rám rakja, hát… Persze nagyon megtisztelő érzés, de hülye lennék, ha nem rezelnék be tőle elsőre! (nevet) Ennek folyománya, hogy a végeredménybe tényleg nem szóltak bele, ők ilyen formán ennek a könyvnek inkább a tárgyai, mint az alkotói. Mindegyiküktől érkezett visszacsatolás persze, de soha nem cenzúra vagy vétó formájában, ami nagyon jól esett. A képek válogatásában is ugyanígy szabad kezet kaptunk -főképp, hogy ők nem is nagyon ismerték ezeket a fotókat.
A bekerült fotókat ezek szerint Jimmel válogattátok össze a közös gyűjtésből?
Igen, és ennek a két és fél éves periódusnak a fotói azért iszonyatosan nagy anyagot jelentenek. Van egy közös Drive-unk, külön mappákkal, és az erre dedikált !turnenaplo! mappába első körben egy olyan 500 darab körüli képet válogattunk be, ez a szám szűkült folyamatosan. Jim fotói mellett egyébként vannak még más képek is a könyvben, például Zoli kézzel írott setlistjei, vagy rajzai, firkái. Mióta kitaláltuk ezt a projektet, elkezdtem gyűjteni ezeket, főképp, hogy a 30Y esetében a dalsorrend mindig a koncertnapon születik. Ezek közül a sorrendek és rajzok, illetve kinyomtatott fotók közül a könyvvel együtt ajándékba postáztunk is mindenkinek dedikálva egyet-egyet, névre szóló üzenetekkel.
Jim képeiben és személyiségében mi az, ami ennyire megfogott benneteket?
Nagyon örülök, hogy annak idején találkoztunk vele. Jim az Egy hét a Hajón koncertek egyikén fotózott először nekünk, amikor utolsó pillanatban lemondta az akkori fotósunk, és így ő ugrott be. Már akkor egészen meglepő volt, hogy mennyire érti a zenekart, és mindenki odáig volt a képeiért, pedig azok “csak” sima koncertfotók voltak. Úgy lát minket, úgy látja a 30Y-t, ahogy mi is magunkat, és ahogy szeretnénk, hogy lássa mindenki. Ő is szokta mondani, hogy nem mindenkivel működik ennyire intimen és családiasan a kapcsolat, mint a 30Y-al, de nagyon szereti a zenekart zeneileg és emberileg is, és valahogy ez a szeretet lehet az, ami látszik a fotóin is.
Mi adja a könyvben a képek és a szövegek sorrendjét? Látszólag nem annyira van benne logika, például kronológia, én legalábbis nem fedeztem fel.
A képeket teljesen a Jimre bíztam, hogy a közösen leválogatottak közül melyik, hogyan kerül be, a kiadványszerkesztésben gyakorlatilag minden vizuális elem kapcsán rá hagyatkoztunk. A szövegek egymásutániságának van egy logikája, íve, bár nem tudom, ez elsőre feltűnik-e bárkinek, vagy ez olyan könyv-e egyáltalán, amit bárki elolvas elejétől a végéig. A cseresznyepaprika-szövegek átszövik a könyvet, ez gyakorlatilag arról szól, hogy a 30Y egy nagyobb halmazt jelent a négy színpadon álló fickónál. Egy olyan alkotóközösség, aminek autonóm akarattal bíró, folyamatosan reflektív tagjai szövik, és alakítják a 30Y történetét.
Ami még feltűnt, hogy nincs ott az idézetek alatt, hogy kitől származnak. Miért döntöttetek így?
Nem szerettem volna egy kitalált történetet írni, és ugyanígy idegennek hatott egy klasszikus értelemben vett interjúkötet is. Inkább az lett a döntés, hogy mindig egy adott E/1 beszél, aki abban a szövegrészben megszemélyesíti a 30Y-t, és ilyenformán mindegy, hogy éppen a valóságban azt a konkrét mondatot ki mondta, hiszen ők mind, mi mind vagyunk a 30Y. Úgyhogy a szövegek tartalmi összecsengéséhez hasonlóan a szövegformátumnak is ez a közösen megalkotott identitás megmutatása volt a célja. Általában azért nyilván ki lehet találni, hogy mikor kitől származhatnak ezek a mondatok, és talán izgalmas is ezen elgondolkodni.
Van olyan külföldi könyv, akár zenei, ami példakánt vagy inspirációként lebegett előttetek?
Én nézegettem sok könyvet, de aztán konkrét példánk végül nem lett. Mind a hárman nagyon szeretjük a popkultúrát, és az ilyen jellegű könyveket. Például nagy kedvencem a témában Larry Sloman és Anthony Kiedis Scar Tissue-ja, az Anton Corbijn fotóalbumok, vagy például a Kurt Cobain naplók. Jim hozott egy könyvet az egyik találkozónkra, aminek a hangulata nagyon megtetszett, ez Bam Margera Serious as dog dirt című kötete volt. A végső eredmény szerintem egyik fent említett kiadványra sem hasonlít, sikerült valami nagyon izgalmas, egyedi formátumot létrehozni.
Muszáj picit beszélnünk a jelenleg kialakult helyzetről, hiszen ez sok minden más mellett a könyv igazi bemutatóját is teljesen átírta. Mennyire volt nehéz elengedni ezt, illetve a zenekarnak ezt az évét, ami éppen a 20.? Van olyan része a dolgoknak, amit esetleg be tudtok majd pótolni?
Hát ez jó kérdés! (nevet) Az én életemben valószínűleg nem sok könyvmegjelenés lesz már, bár anyukám így is nagyon örül, hogy van egy tárgy, amin rajta van a nevem. Az Ipszilon persze nem rólunk hármunkról szól, hanem a zenekarról. A 30Y közönsége nagyon jól fogadta, amikor úgy döntöttünk a járványhelyzet kihirdetése után, hogy ettől függetlenül megjelenik ez a könyv. Éppen azért döntöttünk így, mert ebben a furcsa, egymástól elzárt világban más módszerrel most nem tudunk közel kerülni a zenekart szerető emberekhez. Nagyon örülök, hogy jó visszajelzéseket kapunk, és tetszik a végeredmény a rajongóknak is. Borzasztó meglepő és megindító volt, hogy az első kiadása még a megjelenése előtt elfogyott, így a második, változatlan kiadása fog megérkezni a napokban a nyomdából.
Te sok szegmensében benne vagy a zeneiparnak a 30Y-on kívül is. Szerinted mikor fogunk tudni újra koncertre menni?
Hát őszintén fogalmam sincs, de remélem minél hamarabb! Az ipszilon huszadik turnéját megtartjuk ősszel, és remélem a fesztiválokat is tudjuk majd valamilyen formában pótolni. Az egész kreatív-kulturális iparnak nagyon sok erő és kitartásra van szüksége jelenleg, és sajnos biztosan lesznek olyan események, amiket nem lesz lehetőség pótolni. Remélem meg tudunk maradni egymásnak mankónak, hogy amikor újra fel lehet állni, segítsünk egymásnak benne.
Nyilván ez a könyv azért is nagyon jó, mert a megvételével például tudtuk támogatni a zenekart ebben a nehéz helyzetben. Mi olyan más módok vannak még, amivel szerinted tudunk segíteni jelenleg kedvenc zenekarainknak?
Hallgassunk sok magyar zenét, ha lehetőségünk engedi, vásároljunk digitális lemezeket, vagy merch termékeket. Alapvetően a legnagyobb támogatás nem anyagi, hanem lélektani: ne felejtsük el a kedvenceinket, most például van idő új zenekarokat is felfedezni, és megszeretni!
